Sese manó esős napja

Sese manó esős napja.

            A pirosra festett ház ablakán szüntelenül kopogott az eső. Hatalmas cseppekben hullott, azután patakokban folyt lefelé a víz az üvegen.  A kertben az éneklő gyümölcsök és zenélő zöldségek szomjasan itták, de a manók esőkabátban közlekedtek a városban.

            Sese manó úgy gondolta, hogy ebben az időben ki sem mozdul otthonról. Ült a pamlagon, és olvasott, amikor dél körül megszólalt a csengő.

Vajon ki jár errefelé ilyen zord napon? – kérdezte gondolatban, és kisietett a szobából. Felvette a sárga esőkabátját, gumicsizmát húzott, és kiszaladt a kertbe.

Ha jól látom, akkor egy manó kislány áll a kapuban! – észlelte, amint közelebb ért. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és sürgetően rászólt:

– Szaladj gyorsan előre, odabent majd beszélgetünk!

A manó kislány rohant, ahogy a lába bírta, nyomában egy foltos kiskutya szedte a lábát. Mindketten teljesen átáztak. Amikor a kislány megállt az előszobában, annyi víz csöpögött le a ruhájáról és a hajából a padlóra, hogy egy kis tócsa gyűlt össze körülötte. Ránézett a foltos kiskutyára, aki megrázta magát, és a sok víz a bundájából szerteszét szóródott a helyiségben.

– Jaj, ne haragudj! – kért bocsánatot a kislány, és esdeklőn nézett Sese manóra.

– Sebaj! Várj egy kicsit, hozom a szárítót! – ígérte Sese manó, és elszaladt. Hamarosan előhozott egy szerkezetet, amit a földre tett, bekapcsolta, és az meleg levegőt fújt a manó kislányra és a foltos kiskutyára, egészen addig, amíg mindketten teljesen megszáradtak.

– Ez olyan, mint egy hajszárító! – jegyezte meg a kislány.

– Igen, majdnem olyan! Csak egy kicsit mégis más! – felelte Sese manó. – Gyertek be, üljetek le, én készítek neked egy forró teát, sok citrommal és mézzel! – folytatta, mire a foltos kiskutya szomorú szemekkel nézett rá.

– Hozzak neked is? – kérdezte tőle, mire a kutyus vakkantott egyet, és Sese manó kérdőn nézett a manó kislányra.

– A kutyusom is szereti a meleg italt! Hozz nyugodtan neki! – erősítette meg a gazdája.

Sese manó hamar elkészítette a védőitalt, és behozta a nemrég még ázó-fázó vendégeinek. Amikor a manó kislány kortyolgatni, a foltos kiskutya lefetyelni kezdte, akkor óvatosan megkérdezte tőlük:

– Hová indultatok ebben az ítéletidőben? Mit kerestek errefelé?

A manó kislány így szólt:

– A szomszéd városban lakom, ott hallottam az emberektől, hogy te itt élsz, Sese manó. Nem sokat kérdezel, csak se szó, se beszéd segítesz, ahol csak tudsz.

– Mi a gondod, manó kislány? – kérdezte Sese manó.

– Kincset keresek. Állítólag errefelé rejtették el – felelte a manó kislány.

– Nem sokat kérdezek, az igaz, de mégiscsak tudnom kell, miféle kincsről van szó? Arany, ezüst, gyémánt? – kérdezte Sese manó.

– Nem tudom. Hallottam otthon a szüleimtől, hogy a legnagyobb kincsünket a hegyekbe rejtették, amikor a tiszta vizű hegyi pataknál kirándultunk. Megkeresnéd? – nézett kérdőn a manó kislány.

Sese manó fogta magát és azonnal útnak indult. Az eső kopogott a kabátján, de nem tudta eláztatni, a sárban gázolt, de a csizmája jól tűrte a viszontagságokat. Dörgött, villámlott, de nem félt. Olyan sebesen közlekedett, ahogyan csak bírt, így hamarosan felért a hegytetőre. Amint felkapaszkodott a csúcsra, kisütött a nap, és megjelent egy szivárvány az égbolton. A vörös, és narancsos színek mellett a sárga, zöld, kék és ibolya csodás látványt nyújtott. Éppen a tiszta vizű hegyi patak felett ívelt át, így Sese manó arrafelé tartott, ahol meglátta a szivárványt.

– Mutasd meg nekem kérlek, hol rejtőzik a manó kislányék legnagyobb kincse! – kérte Sese manó.

A szivárvány válaszul a sebes patak partján egy nagy fehér kőre vetette a fényét. Sese manó lehajolt, és alá nézett. Egy kicsiny kis dobozt talált ott, amelyet kulcsra zártak. Magához vette, és hazasietett vele. Otthon a manó kislány és a foltos kiskutya már izgatottan várta.

– Elhoztad a legnagyobb kincsüket? – kérdezte tőle a kislány.

– Igen, azt hiszem, megtaláltam! – felelte Sese manó, és átnyújtotta a dobozt. A foltos kiskutya izgatottan csaholt, a kislány kíváncsian vette kezébe a kincset rejtő tárgyat. Próbálta kinyitni, de nem sikerült.

– Vajon hol a kulcsa? – sóhajtotta. A szivárvány ekkor beszökött a szobába, és egy színes fénycsóva világította meg a kislány nyakában függő arany medált. Ő a dobozkához érintette, és az kinyílt.

A kislány szívét melegség járta át. Eszébe jutott, amikor az apukája a nyakába tette ezt a láncot, és azt mondta:

– Ha megérinted ezt a medált, jusson mindig eszedbe, hogy milyen szeretettel adtuk neked ezt az anyukáddal együtt!

Akkor a hegytetőn álltak, és épp egy ilyen szivárvány szelte át az égboltot, mint most. Apa elővette a zsebéből a nyakláncot, és az ő nyakába tette, közben azt mondta, hogy jó volna ezt a pillanatot dobozba zárni. Anya elővette ezt a kis ládikát, kinyitotta, majd rázárta a tetejét.

– Ebben lesz a mi legnagyobb kincsünk, a pillanatok, amelyek szeretettel vannak tele! Berakom a fehér kő alá! – mondta.

A manó kislány arcán hálás mosoly játszott. Lecsukta a doboz fedelét, és amint a medált hozzáérintette, az bezárult.

– Mit láttál benne? – érdeklődött Sese manó.

– Nem kellett megnéznem, mert a szívemben érzem – felelte a kislány.

– Értem. Akkor visszaviszem oda, ahol megtaláltam – bólintott Sese manó, majd útnak eredt. A kis dobozkát a hegyekben, a sebes vizű patak partján a nagy fehér kő alá visszatette, és hazaszáguldott.

            A manó kislány már várta.

– Köszönöm, hogy segítettél! – mondta. – Ha a szomszéd városban jársz, látogass meg! – hívta, és mivel már elállt az eső, a foltos kiskutyájával együtt hazafelé indult. Sese manó elkísérte egy darabon, és reménykedett abban, hogy hamarosan újra találkoznak.