Sella sellőkirálylány tánca

Sella sellőkirálylány tánca.

            A tó vize zölden csillogott a hajnali napfényben. A sellők palotájában még csend honolt, a király nem régen fordult a másik oldalára, az őrök és szolgálók lábujjhegyen közlekedtek, nehogy megzavarják az álmát.

             Sella, a sellőkirálylány már ébredezett, pedig nagyon nehezen és későn aludt el, és egész éjjel forgolódott az ágyában. A párnája gyűrötten pihent a földön, ahová lecsúszott. Mikor kinyitotta a szemét, az ablakon keresztül meglátta a színes halacskákat, akik gondtalanul úszkáltak, és ettől jobb kedvre derült. Arra gondolt, hogy gyorsan felöltözik, és elvegyül közöttük. Nem sokat teketóriázott, kiugrott az ágyból, és rövid időn belül már a hűs habok ölelték át. A halacskák azonban így szóltak:

–  Sella sellőkirálylány, értesítenünk kell a királyt, hogy kiszöktél a palotából!

– Kérlek, engedjétek meg, hogy veletek maradjak, ne szóljatok apámnak, mert ő visszaparancsol a palotába! – felelte Sella.

– Mi a király katonái vagyunk, engedelmességgel tartozunk neki. Tudod te is, hogy az ő sípjának hangjára emberré változunk, és a reggeli eligazításon számon kéri rajtunk, ha mulasztunk! – felelte az élen járó aranyhal.

–  Rendben van! Visszamegyek a szobámba! – ígérte Sella, és elindult a kapu felé. Azonban egy óvatlan pillanatban, mikor a színes halacskák már nem láthatták, a felszín felé sietett. Kicsit aggódott, hogy észreveszik, de mikor a feje a habok fölött kibukkant, minden félelme elszállt, olyan csodás kép fogadta. A nap aranyló sugarai megvilágították a vízesést, amelynek csobogása úgy hatott rá, mint egy tündéri zene. A felhők felé nyújtotta a karjait, és forogni kezdett, azután magasba szökellt, majd körbe-körbe járt, közben előre-hátra hajolt a csobbanások ritmusára.

A Vízesések Birodalmának őre, a sas észrevette őt, és gyönyörködött a táncában. Nagyon szerette Sellát, és először látott sellőtáncot, pedig századok óta figyelte a környéket. Mikor első meglepetéséből felocsúdott, hatalmas szárnycsapásokkal közelebb repült hozzá, és így szólt:

– Sella sellőkirálylány, kérlek, térj vissza a palotába, mert különben jelentenem kell a királynak, hogy kiszöktél onnan!

– Kedves sasom, csak néhány percet adj nekem! – könyörgött Sella.

– Tulajdonképpen meg kell törölgetnem a szárnyammal a szemeim, mert nagyon elfáradtak! – felelte a sas.

Sella boldogan használta ki az időt, amely adatott számára. Újabb táncba kezdett, melyben összefonódott a széllel és napsugarakkal, könnyűnek és szabadnak érezte magát.

Egy fiú figyelte őt elbűvölve a távolból, aki a tarka teheneket és pompás paripákat vitte a piacra a Birodalmon át. Mikor közelebb ért, megállt és megszólította:

– Látomás, vagy valóság vagy?

Sella az ismerős hangra megtorpant, és ráemelte a tekintetét:

– Minden nap találkoztunk, amióta megkaptad az engedélyt a Birodalmon történő átkeléshez! Nem ismersz meg, bátor fiú?

– Sella, nem tudtam, hogy ilyen gyönyörűen táncolsz! – felelte meglepetten a fiú.

– Követtem a szellőt és a napsugarat, hagytam, hogy a vízesés csobbanásának ritmusa vigyen! – mentegetőzött halkan Sella.

– Nem láttalak eddig ilyen felszabadultnak! – szólt a fiú.

– Gyere, táncolj velem! – hívta a sellő.

– Én nem tudok a vízben táncolni! – szomorkodott a fiú.

– Én pedig a szárazföldre nem mehetek! – hajtotta le a fejét Sella. Félig látszott ki karcsú alakja a tóból, pont olyannak tűnt így, mint az emberek, de deréktól lefelé halacskához hasonlított.

A sas jónak látta, ha közbelép, és így szólt:

– Tovább nem hunyhatok szemet a felett, hogy kiszöktél a palotából. Menj haza Sella, mert különben jelentenem kell apádnak, hogy itt vagy!

Sella belátta, hogy mennie kell, búcsút intett a bátor fiúnak, és elindult hazafelé. Otthon már ébren várta a Sellőkirály, és így szólt:

– Sella megkértelek, hogy ne menj ki a palotából az engedélyem nélkül! Száz veszély leselkedik rád ott, fogadj szót nekem!

– Apám, bánatos voltam, és mikor a szélben és napsugárban vízcsobogásra táncoltam, minden gondom elszállt! – felelte Sella.

– A mi otthonunk a tó mélye. Ne menj többé a felszínre! – szólt az apja, majd sarkon fordult, és otthagyta őt.

Sella nem tudta, hogy mitévő legyen. Szerette az apját, nem akart ellenére tenni, de a felszínen olyan jól érezte magát tánc közben, mint még soha. Na és a bátor fiút is egészen elbűvölte. Szomorúan bevonult a szobájába, és két könnycsepp gördült le az arcán. Odakapott, mert számára ez teljesen váratlan és ismeretlen volt.

– Könnycsepp vagyok! Sírsz! – szólalt meg a könny, mikor a keze hozzáért.

– A sellők sosem sírnak! – lepődött meg Sella.

– Talán mégis! Hiszen itt vagyok! – felelt az egyik könnycsepp.

– Miért jöttetek? – kérdezte Sella.

– Mert szomorú vagy. Nem akarod a fiút sem és a táncod sem elengedni! – felelt a másik könnycsepp.

– Segítsetek, kérlek! – szólt Sella.

A könnycseppek egészen Sella szívéig gördültek, és ott síppá változtak. A sellőkirálylány eltette a sípot, és várta, hogy a sas eljöjjön a reggeli beszámolóját megtartani. Mikor azzal végzett, intett neki, hogy beszélni szeretne vele.

– Köszönöm, hogy nem árultál el, bár apám így is megtudta, hogy kiszöktem, és nem enged el többé! – mondta szomorúan. – Kérdeznék valamit tőled! – folytatta.

– Tudod, hogy bármit megtennék érted. Mondd, mit szeretnél tudni, Sella? – kérdezte a sas.

– Nézd ezt a sípot, ez lett a könnyeimből. Mire valók? – mutatta a sípot Sella.

– Ez a síp épp olyan, mint apádé, a királyé, mely a halakat emberré változtatja néhány percre. Abban különbözik csak, hogyha ebbe belefújsz, te leszel ember, nem a katonák. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy visszaváltozol-e sellővé. Kérlek, ne próbáld ki! – intette óva Sellát a sas.

Teltek-múltak a napok. A bátor fiú gyakran lejött a vízesés mellett a sziklán, és megkereste a palotát, ahol sok szép órát töltött együtt Sellával. De a sellő nem ment a felszínre. Sokat gondolt arra, hogy milyen jó a széllel és napsugárral vízcsobogásra táncolni, és szerette volna ismét látni a bátor fiú arcán az elismerést. De egészen addig nem ment, amíg egy éjjel üzenetet kapott a csillagoktól.

– Vár a szellő és a napsugár, vár a vízesés és a bátor fiú a táncodra Sella, gyere a felszínre! – mondták.

Sella nem gondolkodott, elindult, és táncolt, táncolt a hullámok hátán a lágy szellőben és a felkelő nap sugarai között a csobogó vízesés hangjaira. A bátor fiú jött, és meglátta, beugrott a vízbe és átkarolta, de neki nem ment a tánc a vízben. Sella nyakában ott függött a síp, nem gondolkodott, csak belefújt. Azon nyomban emberré változott. Kimentek a tópartra, és néhány percig együtt táncoltak. Ekkor megjelent a sellőkirály, és azt mondta:

– Emberként csak néhány perc az életed lányom! Mit tettél?

– Apám, én még soha nem éreztem magam ilyen könnyűnek és boldognak! – felelte Sella.

A bátor fiú így szólt:

– Azt akarom, hogy sellő maradj! Sellőként ismertelek meg, annak szeretlek! A palotában találkozunk!  – mondta, és elvette Sella nyakából a sípot, majd megfújta. A lány emberből ismét sellőkirálylánnyá változott. Az apja boldogan ölelte magához, és így szólt a fiúhoz:

– Jól döntöttél fiam, előtted mindig nyitva áll a palota ajtaja! A sas őrszem fia örökké a rendelkezésedre áll, és elhoz téged! Nem kell többé a vízesés mellett lemásznod a sziklákon!

            Sella és a bátor fiú ettől a naptól fogva még gyakrabban találkoztak, mint eddig. A sípot, eltették egy fiók mélyére és nem használták többé. Sella az apja engedélyével és a sas őrszem vigyázó tekintete kíséretében feljárt a tó felszínére a szabad levegőre táncolni, melyet a bátor fiú a parton ülve mosollyal az arcán nézett.