Tavaszi szellő érintése

Tavaszi szellő érintése.

            Egy kis virág magányosan állt a rét egy eldugott sarkában. Körülötte zöld fű mindenfelé, mögötte magas hegyek, zöldlombú fákkal. Az ő szirmai rubinvörösen pompáztak, halványzöld szára kecsesen magaslott a föld fölé, levelei aprók, méregzöldek, és vékonykák voltak.

            A kis virág szeretett volna társakat, hozzá hasonlókat, vagy tőle eltérőket, erőseket, gyengéket, feltűnőeket, szerényeket, mindegy volt, csak legyen valaki, akivel megoszthatja a gondolatait, aki megérti őt, és akit ő is megérthet. De nem állt a közelében senki, ő pedig nem tudott elmozdulni a helyéről. Így hát beszélgetett a napsugarakkal, éjjel a csillagokkal, az esőcseppekkel, melyek alkalmanként néhány percre megpihentek rubinvörös szirmain. Néha, mikor arra tévedt egy méhecske, magához hívta, hogy nektárral kedveskedjen, akkor váltottak pár mondatot. A méhecskék azonban szorgalmasan dolgoztak, virágról-virágra repkedtek, nem sok időt tudtak kelyhében eltölteni.

Egy szép napon a hideg, erős széllökéseket felváltotta a lágy tavaszi szellő első fuvallata. Megérintette a rubinvörös szirmokat, és érezte, hogy a kisvirág nagyon szomorú.

– Ó, hát mi okod van a kesergésre, mikor ilyen csodálatosan szép és kecses vagy? – kérdezte a szellő.

–  Köszönöm tavaszi szellő a szép szavakat, bocsáss meg, de nem dicséretre van szükségem, csupán arra, hogy szólj hozzám néha, én annyira egyedül vagyok itt ennek a csodálatos rétnek a közepén, nincs kivel játszanom, nincs kinek elmondanom az érzéseimet, a gondolataimat.

– Ó, te szerény kisvirág, ha erre járok, mindig meglátogatlak, a szirmaidat megtisztítom a portól, elringatóznak majd az ölelésemben. Meglátod, társakat is hozok neked!

Azzal a szellő tovább haladt, érintése nyomán a virág kicsit boldogabb lett. Az örömtől rubinvörös szirmai ragyogóvá váltak, és odacsalogatták a pillangókat, akik szívesen hintáztak a kelyhében. A sárga, fehér, kék és tarka pillangók nagyon szívesen szálltak növényekre, de itt a rét eldugott sarkában nem vették észre a szomorú kis virágot, csak most látták meg, mikor örömében gyönyörű fénnyel sugárzott a réten. Ettől a naptól fogva lett társasága az eddig magányos virágnak. Pillangók jöttek-mentek, hozták a híreket, erdőről, mezőről, őzikékről, pockokról, minden kis állatkáról beszámoltak.

– Köszönöm tavaszi szellő, hogy megérintettél! Köszönöm, hogy felfigyeltél rám!  Ha te nem segítesz, lehet, hogy örökre magam maradok! – mondta a kisvirág, mikor a szellő legközelebb arra járt.

–Várnak még rád új csodák, figyelj csak oda, milyen változás kezdődik körülötted! – mosolygott titokzatosan a szellő.

Valóban, mikor egyik pirkadatkor a kisvirág körülnézett, azt látta, hogy körülötte a földből apró kis társai nőttek, bimbójuk sokféle, belőlük két egyforma nem fakad. A kisvirág vágya teljesült, alig várta már, hogy kinyíljon a sok szirom! Milyen jó lesz ezerféle növénnyel társalogni!

– Tetszik, amit látsz? Még akkor hoztam magammal sok-sok virágmagot, mikor az első fuvallatomat megérezted. Azok pompáznak most itt körülötted! – súgta a tavaszi szellő, mikor ismét erre járt.

A rét hamarosan egészen megváltozott. Gyerekzsivaj hallatszott, családok jártak ide kikapcsolódni.

Egyszer egy tollaslabda odarepült éppen arra a félreeső helyre ahol a kisvirág élt. Egy kisfiú odaszaladt, és amint felkapta a labdát, meglátta őt. Öccse ott volt a nyomában, így neki mutatta:

– Nézd milyen szép! Még sosem láttam ilyet!

Anya nyomban megjelent a fiúk háta mögött. Hívta Apát is.

– Gyerekek, ez egy rubinvörös mesevirág! Vigyázzunk rá, el ne tapossuk! Itt, ezen a helyen illatozik legtovább, ez a legjobb élőhely neki! – mondta Apa és Anya, közben fényképet készítettek róla.

– Mesevirág, örülünk, hogy megismertünk! – köszönt el a két kisfiú. De alighogy elmentek, máris egy kislány tévedt arra. Nagy szemekkel csodálta, majd megszólította őt.

– Szia! Hazavihetlek? – kérdezte.

– Ne, ne szakíts le, én itt élek a legtovább, itt vannak a gyökereim, itt a legjobb nekem! – kérte a virág. De beszélgess kicsit velem! – folytatta.

A kislány mesélt arról, hogy ők errefelé pihennek egy kis házban a szüleivel, hétközben ő iskolába jár, nagyon szeret korcsolyázni, táncolni és énekelni. A rubinvörös mesevirág szívesen hallgatta, hiszen ő ilyesmiben nem vehetett részt, helyhez volt kötve. Ő is mesélt a kislánynak arról, hogy mikor még egyedül állt itt a réten, senki nem törődött vele, aztán a szellő érintése mindent megváltoztatott. A kislány megsimogatta a szirmait, azok tiszta, rubinvörös ragyogással viszonozták.

            A gyerekek, mikor erre jártak, rendszeresen meglátogatták a kis virágot. Ilyenkor elbeszélgettek egymással. Ő soha többé nem érezte magányosnak magát. Mikor eljött a tél, akkor sem. Tudta, hogy a hótakaró megvédi, és azt is, hogy jövő tavasszal ismét megérinti a tavaszi szellő, melynek nyomán gyorsan kivirágzik körülötte a rét.