A tenger színei

A tenger színei.

            A fehér homokos tengerpartra hullámok húzódtak, tetején a fehér hab, mint csipke ruhás tündér, úgy nyújtózkodott. A gyerekek kavicsokat dobáltak a vízbe, ezek nagy csobbanással süllyedtek a mélybe

            – Apa mikor megyünk séta hajókázni? – kérdezte a fiúcska.

– Ha szeretnétek, akkor holnap! Neked is van kedved? – fordult a kislányához a férfi.

– Hát persze, de Anya is jön, ugye?

– Igen, én is megyek! – felelte az anyukájuk.

Egy nagyobb hal ugrott ki a hullámok közül, ezüstösen csillant meg a fény a pikkelyeken.

– Nézzétek, mekkora! – mutatott arrafelé a kisfiú.

A halacska jól megfigyelte a családot, mikor újra lemerült a mélybe, így szólt a többiekhez:

– Van kedvetek játszani? Tudjátok, ahogy máskor is szoktunk! Szólok a tenger tündéreinek, hogy jöjjenek, van két aranyos kisgyerek a tengerparton, a szüleikkel nyaralnak itt nálunk! Biztos örülnének, ha megmutatnánk nekik, milyen szép a tenger, mikor mi együtt színezzük! – mondta. A halacskáknak több sem kellett, ahogy csak az uszonyuk bírta, olyan gyorsan úsztak a tündérek tengeralatti várába.

– Gyertek, gyertek! Hozzátok az ecseteket és a víz alatti festéket! – mondta a leggyorsabb hal a tenger tündéreinek.

– Várjatok, mindjárt megyünk, bár most sokan kint vannak a hullámok tetején, fehér habot játszanak! – válaszolt az egyik kis csipke ruhás lányka.

– Ó, elegen leszünk így is, gyertek! Meglátjátok, mekkora örömet szerzünk egy kedves családnak a játékunkkal! – Igyekezzetek, nehogy elmenjenek a partról! – sürgette őket az a hal, aki legutoljára ért oda a tengeri tündérek várához.

Egy csapat fehér csipke ruhás tündér nyomukban a halacskákkal fürgén úszott arrafelé, ahol a gyerekek kavicsot dobáltak a tengerbe. Sietniük kellett, mert késő délután volt már. Vittek magukkal kék, zöld, arany, narancssárga, sárga, barna, piros festékeket mindenféle árnyalatban. Már éppen hazafelé indult a kis család, mikor a kislány megszólalt:

– Nézzétek, ott bentebb milyen zöld a víz! Eddig fel sem tűnt, mennyire más, mint itt a part közelében!

– Valóban, arrafelé biztosan mélyebb, mint itt! – felelte az apja.

– Ó, nézd, itt türkizkék!– mutatott Anya a hegyek irányába a vízre.

– Amott narancssárga! – fordította a fejét a lemenő nap felé a kisfiú és nézte a hullámokat.

A tündérek odalent a tenger mélyén, szorgalmasan festették a vizet. Élvezték ők is a sok színt. A kék és zöld árnyalataiból csodákat tudtak keverni, a narancssárga, piros és sárga összhangja ámulatba ejtette őket, minden alkalommal, mikor elsimították az ecsetjeikkel. A kicsi halak virgoncan úszkáltak a hullámok között, ezzel a mozgással szép, nagy felületen oszlottak el a lágy színek. Mikor egy-egy kavics csobbant, akkor barnával színezték meg a környezetét.

– Kenjünk magunkra egy kis ezüstöt! – javasolta az egyik halacska. Mindenki ujjongott, és az összes ezüst festéket elhasználták, majd jó magasra ugráltak ki a vízből. Mikor egy– egy tündér megunta a festést, akkor fehér ruhájában ráfeküdt a hullámokra, utaztak egy kicsit rajtuk, majd belecsobbantak a vízbe.

– A színek csodálatos játéka ez! – mondta lenyűgözve Anya.

– Igen, a naplemente mindig nagyon szép a tengerparton – tette hozzá Apa.

– Tegyetek oda még egy kis pirosat! – kiáltott az egyik tündér a hullám tetejéről, és a lemenő nap irányába mutatott. A napkorong már majdnem teljesen eltűnt a felhők mögött, de még utoljára megmutatta magát. Pirosas fényben úszott az égbolt, és a tengervíz alatta. A tündérek ontották a színeket, festettek és festettek, közben élvezték a látványt. A halacskák segítettek, egyre jobban ficánkoltak, így messzire elterjedt a gyönyörű festmény. Mire a napkorong lebukott az égről, akkorra az összes festék elfogyott.  A hullámok hátára felültek mindannyian és fehér ruhájuk, mint a hab, úgy tündökölt a víz tetején.

– Beesteledett, induljunk haza! – mondta Apa, miközben a tengerparti sétány fényei kigyulladtak.

– Holnap milyen szép lesz a sétahajózás a tengeren! – szólt Anya.

Eljött a másnap, szikrázó fényeivel, a tenger csendes hullámainak morajával, az emberek szépség iránti vágyával, a gyerekek kíváncsiságával. Egy nagy hajó orrában foglaltak helyet, ahonnan az egész táj látható volt. A fehér sziklák sokféle alakzata kísérte őket, csillogón és vakítóan. A tenger nappal kék és zöld színek ezerféle árnyalataiban pompázott. A gyerekek lenéztek a hajóról, és látták a sok– sok halacskát amint úszkáltak.

– Nézd, mintha tündérek festenék a vizet, olyan sokféle árnyalata van! – mondta a kislány a testvérének.

– Igen, figyeljünk, hátha meglátjuk őket! – válaszolta a kisfiú.

Ahogy hullámzott a tenger, a tetejéről fehér csipkeruhás tündérek integettek feléjük. Ők visszaintegettek nekik.

– Kinek integettek? – kérdezte Anya.

– A tündéreknek köszöntünk, akik a hullámok hátán fekszenek! – mondta a kislány.

            Anya gyorsan elővette a vászonsapkákat, és mind a két gyerekkel felvetette.

– Remélem, még nem késtem el, nem kaptatok napszúrást! – mondta. Aztán lementek a hajó fedett részébe, így folytatták az utazást.