Holdsugár, napsugár, tündérlány

Holdsugár, napsugár, tündérlány.

                       A tündérek szigetén, innen nagyon messze, hatalmas, lombos fák árnyékában, vízesésekkel tarkított folyók partján élt családjával együtt, egy gyönyörű tündérlány. A házukat óriási park ölelte körül, sok különleges növény élt itt. A madarak szívesen daloltak errefelé, mondhatom, hogy naphosszat be sem állt a csőrük, énekeltek, csicseregtek, ahogy csak a torkukon kifért. A tündérlány nagyon szerette hallgatni őket, gyakran énekelt velük együtt. Errefelé a rosszkedv ismeretlen volt. A virágok pacsirta énekére nyíltak, rigófüttyre illatoztak.

            A lány hosszú barna haja két copfba fonva, hatalmas piros masnival díszítve különös fényben pompázott. Minden este, mikor feljött a Hold, sugaraiból vékony, ezüstös szálakat szőtt fürge ujjakkal, azokat a hajfonatba beletette. Így este és egész éjjel a szobáját bevilágította ez a játékos fény. Két kistestvére örömmel aludt mellette, szerették ezt a lágy éjszakai világítást. Mikor reggel felébredtek, a tündérlány kibontotta copfját, az égen mosolygó Nap sugarait sodorta narancssárga szálakká, majd belefonta a hajába. Ragyogott mikor reggelizett, iskolába ment, tanult, játszott, ragyogott mindig, egész nap. A többi tündérlány és tündérfiú ámult-bámult, de még a tanító néni is egyfolytában csodálta.

Mindenki felfigyelt rá, hiszen ritka jelenség volt. Bármit megtett volna sok gyerek, csakhogy a közelében lehessen. Volt azért kivétel is. Néhányan a szünetekben beszélgettek, bújócskáztak, nem vonzotta őket az ő látványának különlegessége. A tündérlány igyekezett magára vonni ezeknek a tündéreknek is a figyelmét. Esténként sokat bíbelődött a holdsugarakkal, egyre szebb és szebb copfokat font magának. Kiment a ház elé, hogy aki arra jár, mind megcsodálhassa őt. Egyre kevésbé törődött a testvéreivel, szüleivel, a többi gyerekkel. Reggelente mind nagyobb gonddal fonta a napsugarakat aranyszálakká, majd a szálakat a két barna copfjába.

Történt egyszer, hogy mikor a szokásos holdfény fonáshoz hozzá akart kezdeni, látta, hogy sűrű felhő borítja az égboltot. Aznap este nagyon szomorú lett, vajon mit szólnak a testvérei, ha nem pompázik ezüst fényben a két copfja?

Lefeküdt az ágyába és várt. Az öccse és a húga még nem aludtak, csodálkozva látták, hogy nővérük most épp olyan, mint ők.

– Mesélsz nekünk? – kérdezte az öccse.

– Hát persze, és énekelhetünk is, ha szeretnétek – válaszolta.

– Jaj de jó! – örvendezett a kishúga.

Aznap este mikor a szülők benyitottak a szobába, azt hallották, hogy legidősebb lányuk mesél, énekel a kisebbekkel. A gyerekszobát a hajfonat fénye nem világította be, de szeretet sugárzott mindenfelé.  Nagyon boldogok voltak.  Kint dörgött, villámlott, odabenn békesség honolt.

Másnap nem sütött ki a nap. A tündérlány úgy ment iskolába, hogy a barna copfokba nem tudott narancssárga napsugárszálakat fonni. Mikor megérkezett, sok osztálytársa szinte észre sem vette őt. Épp azok, akik eddig körül rajongták. A többiek azonban örömmel fogadták, mikor odament hozzájuk beszélgetni, játszani a szünetekben. Most kezdték igazán megismerni.

A tanító néni mosolyogva nézte őket. Nem is baj, hogy ma nincs napsütés – gondolta.

A tündérlány a tanítás végeztével így szólt:

– Ha szétfoszlanak a felhők, megtanítalak benneteket holdsugárból és napsugárból fénylő szálakat fonni! Gyertek el hozzánk akkor!

Még aznap elkezdhette az oktatást, este kikandikált a felhők mögül a Hold, reggel pedig a Nap.  A testvérei, osztálytársai jó tanítványokként hamar ellesték a fonás technikáját.

Hamarosan Tündérországban minden lány holdfehér vagy napsárga fényben tündöklő hajjal járkált, ha volt idejük és kedvük sugarakat fonni.

            Mindannyian hálásak voltak a tündérlánynak, amiért ilyen önzetlenül és ügyesen átadta nekik a tudását, és ezzel boldoggá tette őket. Tündérsziget összes lakója ezután még mosolygósabbá, kedvesebbé, szerethetőbbé vált.

A tündérlány egyáltalán nem bánta, hogy nem azért csodálják a többiek, mert az ő haja ragyog egyedül, hanem azért, mert meg tudta tanítani őket arra, hogy maguk is ragyogjanak.