Felhőfestő Légi manók

Felhőfestő Légi manók.

            A manó repülőgépek minden délután tömegesen startoltak a magas hegyeken túli manó repterekről. Rengetegen elfértek benne, sok színes ruhába öltözött manó kislány és manó kisfiú foglalt helyet rajta. Ezeknek az apró gyerekeknek még a zoknijuk is különféle színekben pompázott. A kisfiúk egyik lábukra kéket, másikra zöldet húztak, a kislányok rózsaszínt és lilát használtak egy párnak. A nadrágok és szoknyák piros és narancs, vagy sárga és barna, az ingek és pólók fehér, esetenként ibolyaszínben virítottak.

            A vidám öltözékekhez vicces manó gyerekek társultak. Mindig nevetésre készen álltak, hiszen ha egymásra néztek, máris mosolyogniuk kellett. Mivel a nap felét a levegőben töltötték, Manóországban mindenki Légi manóknak nevezte őket. Nem véletlenül szerették a repülést. Mikor a magas hegyeken túlról felemelkedtek a manó repülőgépek, máris minden csupa gyönyörű színben pompázott alattuk, mellettük és felettük. A tengerek kéken és zölden, ősszel a fák vörösen, barnán és sárgán, a felhők a piros és rózsaszín ezerféle árnyalatában kápráztatták el őket. Nézték és csodálták, szerették volna magukhoz ölelni az egész világot. Persze nem a gépben üldögéltek órák hosszat, hanem az égben sok leszállópálya állt rendelkezésre, egy-egy ezüstösen csillogó felhő formájában. Ezek közelében a legeslegkisebb csillagon apró városkák épültek, melyekben mindent meg lehetett találni, ami a mókás élethez szükséges. Vidámparkok, bábszínházak, dodzsem pályák és drónok vártak arra, hogy meglátogassák őket. A városkák lakói a manóknál is kisebbek, törpe manók voltak, akik mindig szívesen látták a Légi manókat, mert ők maguk nem szerettek repülni, de szívesen meghallgatták a történeteiket, és örömmel játszottak velük. Mire megérkezett a menetrend szerinti manó repülőgép, akkor ők már lecserélték a zoknijukat úgy, hogy a fiúk egyik lábán zöld, másikon kék színű, a lányok egyik lábán rózsaszín, a másikon lila díszelgett, ezzel jelezték, hogy készen állnak a fogadásukra.

A legeslegkisebb csillagon lakó törpe manók és a Légi manók a Vidámparkban kezdték és a dodzsem pályán fejezték be találkozót. Ez minden egyes alkalommal így történt, egészen egy kivételes délutánig.

Ez a kivételes délután egy őszi napon köszöntött be hozzájuk. A Légi manók repülőgépei felszálltak a magas hegyeken túlról, és a manó kisfiúk csodálkozva látták, hogy a felhők körülöttük mind fehérek.

– Nézzétek lányok, minden olyan körülöttünk, mintha hó fedné! Csupa tejszínhabban utazunk! – mutatta az egyik kisfiú.

– Nagyon szép így is, de mi azt szeretjük, ha csupaszínű, igaz? – felelte egy kislány.

– Így van! Gyerünk vissza Manóországba, hozzuk a festéket, és fessük be a felhőket színesre! – javasolta a kisfiú.

Mindannyian hevesen bólogattak. Visszamentek a reptérre, telerakták a gépet színes festékkel, majd ismét útnak indultak. Mikor fehér felhőt láttak, a fiúk kimásztak a repülőgép szárnyára, a lányok különböző színekbe mártották az ecseteket, és kiadogatták nekik az ablakon keresztül. Mikor egy-egy felhőt befestettek rózsaszínre vagy narancssárgára, akkor elégedetten távoztak onnan. Hamarosan megérkeztek a legeslegkisebb csillag repülőterére, ahol már várták őket a törpe manók.

– Olyan szép színesek a felhők felétek! – mondta az egyikük.

– Mi festettük be őket! Gyertek velünk, és közösen beszínezzük a többit is! – felelték az érkezők.   

A törpe manók még sohasem repültek, most azonban nem volt más választásuk, fel kellett szállniuk a gépre, ha felhőt akartak festeni. Nem teketóriáztak, mindannyian indultak, és beültek a nagyobbak mellé. Később, mikor a gép szárnyán állva a különböző színekbe mártott ecsetekkel festették a felhőket, arra gondoltak, hogy ez sokkal jobb móka, mint a Vidámpark vagy a dodzsem.

A narancsra és pirosra, rózsaszínre és kékre színezett égi jelenséget odalent a Földön az emberek csodálattal nézték. Elővették a fényképezőgépjeiket, a telefonjaikat, meg szerették volna örökíteni a csodát, amit még sosem láttak. A természet ezerféle színében pompázó égbolti tünemény azonban nem engedte magát teljes pompájában megörökíteni. Egyetlen kép sem adta vissza a valóságot, azt, amit a Légi manók és törpe manók festettek, csak akkor és ott lehetett látni, abban a pillanatban, és az emlékezet az, amibe bele tudták vésni.

            A nagy munkában a manók nem vették észre, hogy beesteledett. A sötétben nem lehetett tovább festeni. Összeszedték az ecseteket, elhelyezkedtek az üléseken, és visszarepültek a legeslegkisebb csillagra, ahol elbúcsúztak a törpe manóktól. Ők is hazamentek a magas hegyeken túli Manóországba. Azon tanakodtak, hogy másnap vajon lesz-e nyoma a felhőfestésüknek. Ezt azonban csak akkor tudták meg, mikor a következő napon útra keltek. Akkor látták, hogy ez a csoda múlandó, nem maradt belőle semmi, de nem keseredtek el, mert azon a napon új csodák várták őket, más színekkel, más formákkal, más jelenségekkel, más örömökkel.