A szomorú királylány

A szomorú királylány.

            Nagyon messze innen, egy óriási szigeten, melyet a hullámzó tenger ölelt körül, volt egy királyság, ahol elégedett emberek éltek. Az uralkodó bölcs és igazságos, jó vezető, jó ember és jó apa volt, ajtaja mindig nyitva állt a népe előtt.

            Három szép lánya, három fia és anyjuk, a királyné nagyon szerették őt. Egyetlen dolog bántotta mindannyiójukat, hogy a legkisebb lányuk mindig szomorúan járkált, gyakran eleredtek a könnyei, peregtek, peregtek végig az arcán, semmi nem tudta ilyenkor megállítani. Az udvar népe hozott neki különleges játékokat, értékes könyveket, szép ruhákat, ékszereket, de ezek nem tudták jókedvre deríteni.

A király egyszer aztán megelégelte a dolgot, magához hívatta az udvari orvost, hogy tanácsot kérjen tőle. A bölcs doktor így felelt:

– A lányod lelkében van a kulcs, ami a boldogságát nyitja. Ha valakinek sikerül megérinteni azt, többé nem fognak peregni a könnyei.

A király e szavakat hallva, kihirdette a hatalmas országban, hogy aki a lány könnyeit elapasztja, azt egész életére gazdag emberré teszi. Sereglettek az emberek, férfiak, nők, gyerekek, mindannyian boldogok voltak, nem ismerték a rosszkedvet, próbálkoztak hát nevetésre bírni a király lányát is. Bohóckodtak, vidám jeleneteket adtak elő, bűvész trükköket mutattak, és megannyi ötletes mutatvánnyal szórakoztatták a lányt. Ő udvariasan megköszönte erőfeszítésüket, megdicsérte a produkciókat, de arca mosolyra nem derült.

Történt egyszer, hogy kiment a kertbe, ahol éppen az egyik lovat vezette a lovászfiú az istálló felé. Érdeklődve nézte a fehér paripát, melynek sörénye fényesen csillogott a nap fényében. A lovacska és a fiú is észrevette a királylányt, de nem szólították meg.

– Meglátod kisgazdám, hamarosan közeledni fog hozzánk! Csak várjunk türelmesen! – szólt a lovacska.

Igen sokat kellett várniuk. Teltek-múltak a napok, a lány minden nap kijött a kertbe, mikor ők arra jártak, de nem szólt soha semmit.

Egyszer azonban hirtelen viharos szél rázta meg a szigetet.  A tenger felől a sós víz illata áramlott, az embereket és a házakat, a palotát mosta az eső. Pillanatok alatt lehűlt a levegő. Fázósan didergett a lovász és a fehér paripa a szokásos sétájuk alkalmával. A lovász levette kabátját, és ráterítette a lovacskára. A királylány figyelte őket a palota ablakából, összeszedett néhány dolgot eső ellen, esernyőt fogott, és kiszaladt hozzájuk. Így szólította meg őket:

– Királyi lovász, ázol– fázol, mégis odaadtad a lovadnak a kabátod. Tessék, hoztam neked egy köpenyt, terítsd magadra! Itt az esernyőm, állj alá! – azzal közelebb húzódott a fiúhoz.

Az esernyő alá bedugta a fejét a lovacska is, és ott álltak hárman, a palota kertjében. Koppantak a cseppek, ázott a föld, átnedvesedett a lány fehér cipőcskéje.

– Gyere, felsegítelek a ló hátára, vigyük őt be az istállóba! – szólt az ifjú. Könnyedén megemelte a lányt, segített felülni neki, és bevezette őket a fényes királyi istállóba. Itt nem áztak, nem fáztak. A lovász adott egy száraz törölközőt a lány kezébe. A paripa sörénye csurom víz volt, ezért a lány őt törölte meg először.

– Nem fázol? Száraz törölközőt adtam a kezedbe, és a lovat szárogatod vele, nem saját magad! – mondta a lovász, majd hozott egy fürdőlepedőt. A királylány észrevette, hogy a lovász haja csurom vizes, így odanyújtotta neki a száraz darabot.

– Tessék, előbb te száríts meg magad! – mondta. Közben észre sem vette, hogy mosolyog. Nem csak az arca, a szeme is.

A lovacska és a lovászfiú hagyták, hogy törődjön velük. Hagyták, hogy gondoskodjon róluk. Hagyták, hogy segítsen nekik. Ezzel megtalálták az elrejtett kulcsot, amivel a mosoly kapuját megnyitották a lelkében.

Közben a zivatar elállt. Nehezen búcsúztak el egymástól, a lány hazafelé indult. Búcsúzóul még azt mondta.

– Minden nap számíthattok rám, itt a palota kertjében találkozunk!

Otthon a király és a királyné, a királyfik és királylányok, az összes szolgáló és inas, meglepődve látták, hogy a szomorú királylány többé már nem sír. Figyelték, ahogy naponta találkozik a fehér paripával és megsimogatja őt, visz neki kockacukrot az ezüst tartóból, tenyeréből eteti és cirógatja a sörényét. Látták, ahogy a lovász fiú napról-napra többet tanít a lányuknak az állatokról, a növényekről, kilovagolnak a tengerpartra, ahonnan vidáman térnek vissza. A lány könyveket adott viszonzásul, melyből tanulni lehetett a régi korok embereiről, a művészetekről, a zenéről, politikáról, matematikáról.

Egy szép napon a király így szólt a lovász fiúhoz:

– Elapasztottad a lányom könnyeit. Ezért gazdaggá teszlek téged! Itt az arany, gyémánt, vidd el szekér számra! – azzal a kincstár felé mutatott.

– Köszönöm királyom, de én már mindenkinél gazdagabb vagyok. Törődést, tudást kaptam a lányodtól, és én is ugyanazt adhattam neki. Ez többet ér az egész királyi kincstár aranyánál, gyémántjánál! – felelt a fiú.

A királynak tetszett ez a beszéd. Megkérdezte a lányát:

– A lovász fiút választod párodul?

– Igen apám! – felelte a lány.

            A lovász fiú boldogan vette feleségül a lányt, aki már többé nem volt szomorú, mert megtalálta a hozzá vezető utat a fehér lovacska és gazdája. Mind a ketten felültek a nyeregbe, és úgy lovagoltak a lagzira, melyet a tengerparton tartottak, az egész ország részvételével.