Rókakölyök a szívére hallgat

Rókakölyök a szívére hallgat.

A rókakölyök álmosan bújt ki az ágyból. Szívesen aludt volna még, de a nap besütött az ablakon, és hívogatta a szabadba. Róka mama serényen ültette a virágokat az előkertbe, észre sem vette, hogy a kicsinye megállt a háta mögött.

– Segíthetek? – kérdezte, mire az anyukája összerezzent.

– Jaj, nem tudtam, hogy ébren vagy, olyan csendben lopództál ide, megszólaltál, és én megijedtem tőled! Tessék, adok egy tő mályvát, csinálj gödröt, tedd bele, szórd rá a földet, majd öntözd meg! – mondta.

– Szóval ijesztőnek tartod a hangom! Akkor ezentúl suttogok! – nevetett a rókakölyök, és elkezdte kaparni a talajt, hogy virágot ültethessen.

– Mama, elég mély már a gödör? – suttogta később.

Róka mama nem hallotta, hogy kérdezett tőle valamit, hajlongott tovább, közben rosszallóan ingatta a fejét, mert minduntalan köveket talált, amit ki kellett szednie ahhoz, hogy a mályvát el tudja ültetni. A kölyökróka azt hitte, hogy nemet int, ezért tovább ásott lefelé. Már derékig be kellett hajolnia, hogy elérje a gödör alját, mikor valaki megszólalt:

– Ne rombold össze a járataimat!

– Ki lakik errefelé? – kérdezte az anyukáját a kölyökróka suttogva.

– Minek suttogsz, nem alszik senki! – szólt rá egy fényes fekete szőrű állat a gödör mélyéből.

– Azért suttogok, mert anyukám megijed, ha hangosan beszélek! Ajánlom, hogy te is így tegyél! – utasította a kölyökróka.

– Ha ilyen halkan szólsz hozzá, akkor nem hallja, amit mondasz! – mondta a fekete szemű, hosszú orrú állat.

– Ki beszél ott? – kérdezte Róka mama, aki meghallotta az idegent.

– Vakond vagyok, a járatom beszakította a kölyköd! – panaszkodott.

– Miért ástál ilyen mélyre? – kérdezte Róka mama a kis rókát.

– Mert ingattad a fejed, mikor kérdeztem, hogy elég mély-e a gödör! – felelte.

– Nem hallottam, hogy bármit megtudakoltál tőlem! – mondta Róka mama.

– Suttogtam, hogy ne ijesszelek meg! – felelte a kölyök.

– Jaj, nem ijedek én meg, ha rendesen szólsz hozzám! – tisztázta a kérdést Róka mama.

Róka papa hazaérkezett a vásárlásból. Meglátta, hogy a vakond sütkérezik a napon.

– Miért nem kaptátok el ezt a fekete szőrmókot? – kérdezte haragosan.

– Én találtam! – kiáltotta a Róka kölyök.

– Akkor kapd el te! – szólt az apja.

Meghallotta ezt a vakond. Spurizott a föld mélyére, ahová már a kölyök róka nem ért el. A kis négylábú csalódottan szaglászott utána. Egy darabig állt a nagy halom mellett, várta, hátha kidugja a fejét a vakond. Persze annak esze ágába sem jutott ilyet tenni! A kölyökróka később megunta a semmittevést, és úgy döntött, hogy megkeresi. Elkezdett kaparni. Az eddig elültetett mályvák sorban kidőltek. Először a pirosak, aztán a rózsaszínűek. Mikor Róka mama észrevette, sopánkodva csapta össze a kezét.

– Jaj, jaj a virágaim, hiába ültettem őket! Mit tettél fiam?

– Keresem a vakondot a föld alatt, hogy Apának megfogjam! – kiáltotta a kölyök.

– Hagyd őt békén! Lazítja a talajt, elűzi a kártevőket! Én nagyon örülök, hogy itt él! Ismeri a kertünket, és soha nem szokta a virágainkat kitúrni, úgy, mint te most!

– Apa azt mondta fogjalak meg, Anya azt mondta ne fogjalak meg. Most mitévő legyek? – kérdezte a kölyökróka a fekete szőrű vakondot, aki a mélyben kuksolt.

–Mondd, a szíved mélyén el akarsz engem kapni? – kérdezte a vakond.

– Várj, maradjunk csendben! Akkor megsúgja a szívem a választ! – felelt a kölyökróka.

Néhány percig mozdulatlanul ücsörögtek. Egyik a felszínen, másik a föld alatt. Egyszercsak megszólalt a kölyökróka:

– A szívem azt mondja, hagyjalak békén, éljünk egymás mellett barátságban!

– Akkor hallgass rá! – javasolta a vakond.

Róka papa tűnt fel a közelükben.

– Apa, a szívemre hallgattam! – szólt a kölyökróka.

– Mit tettél? – kérdezte az apukája.

– Nem fogadtam szót neked, nem kaptam el a vakondot, mert a szívem azt súgta, hogy legyünk barátok! – felelt a kölyökróka.

– A szív hangja a legfontosabb. Jól tetted, hogy rá hallgattál! – mondta az apja.

            A kölyökróka boldogan nyújtózott el a járatok fölött, a kidőlt mályvák közt. A vakond ugyanezt tette a föld alatt. Ebben a kertben a rókák és a vakondok jól elfértek egymás mellett. Nem is költöztek el innen ezer év múltával sem.