Cicatalálkozó

Cicatalálkozó.

            A kis falu egy hegy oldalában húzódott. Minden ház teteje piros volt, és mikor a nap sütött, fényesen ragyogott. A falakat mindenütt fehérre festették, az erkélyeket bordó virágok díszítették. A kertek egész évben zöldelltek, virágok csak télen nem nyíltak. Ebben a csodás környezetben élt a szüleivel egy kislány és egy kisfiú.

            Egy délután kint játszottak az udvaron, mikor a labda begurult az egyik bokor alá. A kislány odaszaladt, és térdre ereszkedett, úgy szerette volna kikotorni. A kezét kinyújtotta, és érezte, hogy valami puhát érintett meg. Bekukucskált, és a labda mögött egy kiscicát látott, amint rémült szemekkel tekint rá.

– Gyere ide, mutatok valamit! – kiáltott a bátyjának, de a hangos szótól az állatka megijedt, és futásnak eredt. Szedte a lábait, és hamarosan a kerítéshez ért, ahol kibújt egy résen.

– Máskor ne kiabálj ennyire! Megijesztetted! Láttam, amint előttem elszaladt, egy fehér kiscica látogatott meg minket! – felelt a kisfiú.

– Szólni akartam neked! Ha nem kiabálok, akkor nem hallod, amit mondok! – vitatkozott a húga. A kisfiú úgy gondolta, hogy nem szól vissza, hogy például mutogatni is lehet ilyenkor, ezt a témát inkább lezárja, ezért inkább másra terelte a szót.

–  Mit gondolsz, nem volt éhes ez a cica? – kérdezte.

– Szerintem az volt – felelte a kislány.

– Akkor hozok ki neki ennivalót, mert biztosan visszatér hozzánk később, amikor megnyugodott – gondolkodott hangosan a kisfiú. A két gyerek bement a házba, és összeraktak egy halom ételt, kivitték oda, ahol a fehér cicát találták.

Eközben a kiscica egy másik ház kertjének bokra alá bújt. Korgott már a gyomra erősen, de napnyugtáig nem mert kikászálódni onnan. Akkor aztán házról-házra járt, míg végül a kisfiúék kertjében kötött ki. Nem szeretett volna ide visszatérni, de mivel minden ház egyforma volt, nem nagyon tudta megítélni, hogy járt-e már arra valaha vagy nem. Megérezte a kolbász illatát, és elindult arrafelé, ahová tették. Bebújt a bokor alá, és degeszre ette magát, majd elaludt. A napocska hajnalban beküldte egy sugarát hozzá, megcsiklandozta a bajuszát, erre tüsszentett egy nagyot. Gondolta, hogy ideje tovább állni, és elosont, mielőtt a gyerekek felébredtek.

– Nézd, itt járt a cica! Majdnem mindent megevett! – örült meg a kislány, mikor kiment a kertbe.

– Valóban! Alig maradt belőle valami! – felelt a kisfiú.

– Estére teszünk ki neki újra, biztos megint eljön! – lelkesedett a kislány.

A kisfiú bólintott, és délután elkészítették a fehér cicának a finom vacsorát. Ez így ment minden nap. A gyerekek hordták az ételt, a cica eljött, megette, elaludt, reggel tovább állt. Egyszer aztán a kislány így szólt:

– Ha etetjük őt, akkor igazán maradhatna egy kicsit játszani velünk!

– Igazad van! Megérdemelnénk, hogy itt maradjon! Tudod mit? Ma este nem a bokor alá, hanem elé tesszük az ételt, és az ablakból meglessük! Ha evett, akkor kijövünk hozzá! Amikor jól lakott és tele a hasa, úgy sem fog elszaladni tőlünk! – állította a kisfiú.

Mikor eljött az este, a testvérek pizsamában álltak az ablak előtt, és azt lesték, hogy mikor érkezik meg a fehér cica. Már azt gondolták, hogy aznap nem éhes, de a sötét kertben egyszer csak felvillant a mozgás érzékelő lámpa, és annak fényénél látták, hogy a fehér kiscica a bokor irányába szalad. Egy kicsit csodálkozott, mikor meglátta, hogy a vacsorája a bokor előtt áll, de győzött a torkossága, és nem nézett se jobbra, se balra, sem pedig hátra, hanem azonnal nekilátott.

– Gyere, induljunk! – mondta a kisfiú, mikor már a tányér félig üres lett.

– Csitt, halkan! – tette a szájára a kezét a húga. Kilopakodtak a kertbe, és megálltak a cica háta mögött, akit annyira elfoglalt a kolbász, hogy nem látott és nem hallott. A kislány kihasználta a helyzetet és elkapta a frakkját. Felvette az ölébe, és így szólt:

– Maradj velünk kiscica, majd mi gondoskodunk rólad!

A fehér kiscica, ha akart volna, sem tudott volna elmenekülni, úgy tele ette magát. Kinyújtózott a kislány karjában, és hagyta, hogy megsimogassa.

– Látod, milyen aranyos? – szólt a bátyjához a kislány.

– Igen, látom, hogy degeszre ette magát, és most csak kényeskedni bír! – felelte nevetve a kisfiú.

– Te egy falánk cica vagy, azt már látjuk is rajtad! – simogatta meg a tele hasat a kislány.

A testvérek bevitték a házba, és lefektették az előszoba egyik sarkába. szinte egycsapásra elnyomta az álom.

– Hallod, ahogy dorombol? – kérdezte a kislány.

– Persze. Nagyon jól érzi magát! – felelte a kisfiú.

– Azt hiszem, már mélyen alszik! Feküdjünk le mi is! – javasolta a kislány.

Reggel, mikor felébredtek, a macskának hűlt helyét találták.

– Milyen hálátlan ez a cica! – sajnálkozott a kislány.

– Én azért teszek ki neki ennivalót estére! – döntötte el a bátyja.

Úgy tett, ahogy kigondolta. Kirakta a sok kolbászt és sötétedés után az ablakból figyelte, hogy mi történik. Nagysokára megjelent a fehér cica a kertben. A kisfiú megdörzsölte a szemét, mert nem akart hinni neki. Azután álmélkodva nézett ki az ablakon, majd hívta a testvérét:

– Gyere, nézd, cicatalálkozó van nálunk!

A kislány azonnal ott termett, és csodálkozva így szólt:

– Nem hittem, hogy ilyen sok fehér cica él a faluban! Nézd, milyen éhesek! A mi cicánk mindet előre engedi a tányérhoz!

Valóban. A fehér kiscica a mancsát a pocakjára téve ült a bokor alatt, és elmélyülten figyelte a rokonságát, amint falatoznak. Körbejárta a falut, úgy szedte össze őket. A sok egyforma ház bokrai alól gyűjtötte maga köré a családját. Nem tűrhette, hogy amíg neki jó dolga van, ők éhesen feküdjenek le!

– Jószívű a mi cicánk! – szólalt meg a kisfiú, mikor az utolsó rokon is evett a tányérból.

– Ne maradjon ma sem éhen! Vigyünk még ki ennivalót! – javasolta a kislány.

A testvére bólintott, és kitettek az ajtó elé egy kisadag ételt. A fehér cica észrevette, odasompolygott, nyávogott egyet, mintha megköszönné, és megette, aztán leheveredett a fűbe. Az egész családja követte őt, és reggelig el sem mentek onnan. A gyerekek nem tudtak hová lenni örömükben.

            Másnap, mikor a testvérek elmesélték a történteket, a hegyoldalban, a kis faluban, a piros tetejű, fehér falú házak lakói úgy döntöttek, hogy mindannyian kitesznek egy kis ennivalót a cicáknak a kertjükbe. A fehér kiscica észrevette, és a rokonságot beosztotta, mindenkinek megmutatta, ki, hová menjen vacsorázni. Így a testvérek csak ritkán látták együtt az összest. A fehér kiscica innentől kezdve családtag lett náluk, mert minden napját ott töltötte az ő otthonukban.