Tó közepén sziget

Tó közepén sziget.

            Egy tó közepén állt egy sziget, azon épült öregapó és öreganyó háza. Sok száz évvel ezelőtt az elődeik is ebben laktak, apáról fiúra öröklődött a kis épület.  A családjukon kívül senki nem mert itt építkezni, mert úgy tartották, hogy ez a sziget a tó szellemének a tulajdona. Nem tudni, hogy miből gondolták, hiszen soha nem utalt semmi arra, hogy itt járt.

            Öregapót és öreganyót már régen elhagyták a gyerekei, ez a sziget túl kicsinek bizonyult a terveikhez. A két fiú nem volt nagyravágyó, csupán saját otthont szerettek volna. Az idős házaspár ezt megértette, pedig gyakran hiányoztak nekik a gyerekeik.

A tó vize kellemes meleg maradt egész évben, így ők minden nap megfürödtek benne. Egyik délelőtt a néni ráfeküdt a hullámok tetejére, és azok a szokásosnál távolabb sodorták a parttól. Elcsodálkozott, hogy a számára oly ismerős tó vize a mélykékről aranyszínre változott. Egy csöppnyi félelem sem kerítette hatalmába, mikor észrevette, hogy egy aranyhajú lány emelkedik ki belőle, akinek fehér bőre és sötétkék szeme ragyogott a napsütésben. A lány közelebb ment hozzá, a karjába vette, és visszavitte a kis sziget partjára.

– Őrizzétek meg a szigetem nyugalmát! – mondta, és eltűnt a habok között.

Öreganyó órákig ült a parton, kémlelte a vizet, remélte, hogy újra láthatja őt, de hiába. Sem aznap, sem másnap nem tért vissza a tünemény, pedig szerette volna megköszönni neki, hogy megmentette. Öregapó már aggódott érte, és kérdezgetni kezdte, hogy mi történt vele. Egy napon, mikor már nem faggatta őt, a néni elmesélte, hogy kitudódott, a sziget egy aranyhajú tündéré, aki megmentette őt, mikor a mély víz felé sodródott, és arra kérte, hogy továbbra is őrizzék az otthon nyugalmát. Elmondta még, hogy szeretne újra találkozni vele, hogy megköszönje neki, amit érte tett. Öregapó azt felelte, biztos benne, hogy eljön az a nap mikor újra beszélhetnek egymással. Teltek-múltak a hetek, a szigeten bőven adták termésüket a gyümölcsfák, a kiskertben sok zöldség termett, a tojást nem győzte kapkodni öreganyó a tyúkólban. Elkelt a segítség, ami hamarosan meg is érkezett a fiatalabb fiú személyében. Messzi országokban járt, ahol sokat tanult, de a szíve hazaszólította. Éppen jókor, mert az édesanyja már nem haladt a munkával úgy, mint régen. Azonnal beállt segíteni, az érett gyümölcsért felmászott a fára, olyan sebesen telt meg vele a kosara, hogy öreganyó a kis konyhában nem győzte a befőttes üvegeket megtölteni vele.

Öregapó a tavon halászott aznap is, mint minden délelőtt. Mikor a hálót kiemelte, egy aranyhajszálat pillantott meg a halak között. Eszébe jutott a felesége elbeszélése, így rögtön tudta, hogy a tó tündére a közelben van. A messzeségben egy hajót látott, melyet aranyszínű víz vett körül. Evezett hát arra, egyre beljebb. Nem értette, hogy az ő nyugodt szigetük felé, ahová soha idegen nem teszi be a lábát, miért közelít egy ekkora hajó, de ez most nem is volt fontos számára. Ment tovább, mert érezte, hogy a tündér bajban van. A hajó kapitánya meglátta, és lekiáltott:

– Jöttünk a kalózaimmal felfedezni a szigetet! Mit tudsz a szellemről öregapó? Ugye nem is létezik?

– Dehogynem létezik! Éppen ott tanyázik, én is előle menekülök, mert ma nagyon rosszkedvében van! – füllentette öregapó.

A kapitány és a kalózok megijedtek, és megfordították a hajót. Ekkor nagy sóhajtás siklott végig a hullámok felszínén, és két aranyhajú tündér úszott a csónakhoz. A fiatalabb megszólalt:

– Köszönjük öregapó a segítséged! Azon gondolkodtunk a nővéremmel, hogy muszáj lesz nagy szelet varázsolnunk a tó felé, ami visszafújja a hajót a partra. Nem akartuk a sziget fáinak érett gyümölcseit szélviharral tönkretenni, ezért késlekedtünk!

– Örülök, hogy visszafordult a hajó! Gyertek el velem, öreganyó szeretne találkozni a megmentőjével! – felelt öregapó.

A testvérek bólintottak, és beültek a csónakba, amely egy szempillantás alatt a sziget partján termett. A fa tetejéről meglátta őket öregapó kisebb fia, és elébük sietett. A fiatalabb tündér tengerzöld tekintetét ráemelte, és meglátta benne a jóságot és a szeretetet. Mindannyian bementek a házba, ahol öreganyó lekvárt főzött. Volt nagy öröm! Mikor befejezték a kölcsönös hálálkodást, a tündérek körbejárták a szigetet a fiú kíséretében. Az idősebb tündér ezután megszólalt:

– Induljunk haza húgom, visszavár a tó vize!

– Még maradnék, nővérkém! – felelt a testvére, és közelebb húzódott a fiúhoz.

A tündér megértette, és nem szólt többet, letelepedett a nagy diófa árnyékába. Ahogy ott üldögél, motorcsónak hangjára lett figyelmes. Kiszaladt a partra, hogy megnézze, ki akarja már megint megzavarni a sziget nyugalmát. Már messziről látta, hogy egy fiatalember vezeti a csónakot. Egy néhány perc múlva kikötött, és észrevette az aranyhajú lányt. A tündér ránézett, és meglátta a tekintetében az erőt és a biztonságot. Ekkorra megjelent öregapó, repesett a boldogságtól, mert messzi földekről hazahozta a szíve az idősebb fiút is. Mikor öreganyó meglátta, hogy hazatért a másik fia, azt sem tudta hová legyen az örömtől. A két tündér és a két fiú leültek együtt a nagy diófa alá, és nagyon sokáig beszélgettek. A fiatalabb tündér nagyon örült, hogy a nővérének már nem jut eszébe, hogy haza menjenek. Mikor kibeszélgették magukat elindultak a gyümölcsfákhoz, gyorsan leszedték az összes érett termést, utána a zöldségesben gyomláltak, majd összeszedték a tojásokat. Öreganyónak alig maradt tennivaló. Vacsora után kiültek a sziget partjára, nézték a hullámokat, hallgatták a víz csobbanását.

– Ez a sziget a tó közepén a nyugalom szigete! – mondta az idősebb fiú.

– Igen. És a békességé – tette hozzá az öccse.

– A szeretet szigete! – szólalt meg a fiatalabb tündér.

– És a családé – mondta a nővére.

– Nincs kedvetek ezen a nyugalmas, békés, szeretetteljes családi szigeten itt maradni? – kérdezte öreganyó.

A fiatalok hallgatásba burkolództak. Mikor már sok hullám jött és ment el előttük, az idősebb fiú így szólt:

– Itt megvan mindenem, amire vágytam. Itt találtam meg, amit a nagyvilágban kerestem.

– Én is megtaláltam azt, ami nincs a tóban – tette hozzá az idősebb aranyhajú tündér és közelebb húzódott a fiúhoz.

– Szeretnék itt saját otthont építeni, a fák között, a víz közelében, egy tündér mellett! – mondta a kisebb fiú.

– Szeretnék itt maradni, én már idetartozom! – tette hozzá a fiatalabb tündér, és ráemelte a tekintetét.

            Teltek-múltak az évek.  Öreganyónak és Öregapónak nem sok gondja akadt, öröme annál inkább. A tó közepén, a szigeten immár három ház állt. Az egyikben ők, a másik kettőben a gyerekeik éltek a családjukkal. Sok kis unokájuk született, akik körül aranyszínűre változott a tó vizének színe, ha bementek fürödni, mert mindannyian tündérek voltak.