Álmok kertje

Álmok kertje.

            Egy tavaszi hétvégén a gyerekek szüleikkel együtt fölfelé haladtak a hegyen. Tőlük balra kis patak csordogált, jobbra dús lombú fák szegélyezték az utat. A kislány piros pettyes labdát szorongatott, alig várta, hogy felérjenek a tisztásra, ahol játszadozhat vele. Kistestvére babakocsiban ült, Anya és Apa felváltva tolták a betonozott úton. A nap teljes erejéből sütött, de márciusban még nem perzselt.

            – Már látom a tisztást! – kiáltott a kislány, és a pettyes labdával a kezében előre szaladt.

Szaladt, szaladt, hátra sem nézett. Megbotlott, és kiesett a kezéből a piros labda, gurult, gurult a tisztáson, ő pedig szaporán követte. A rét szélén aranyeső bokrának sárgán nyíló virágai alá tévedt, ahonnan tovább haladt előre, majd eltűnt a mélyben. A piros masnis kisgyerek egy pillanatra megtorpant, kereste a játékát. Hirtelen meglátta a lépcsősort, amin lefelé pattogott a labda. Gondolkodás nélkül utána eredt, majd csodálkozva figyelte, hogy annak aljára érve a labda nem áll meg, hanem mintha valaki húzná felfelé, egy meredek úton a felszín felé gurul.

Ő követte. Mikor felért, bizony tátva maradt a szája, olyan látvány fogadta. Gyönyörűen gondozott kert közepén egy zenélő szökőkút volt, ahonnan lágy muzsika hallatszott. A kert végében egy több szintes fehér épület állt, csillogó, domborműves ablakokkal, óriási erkélyekkel látták el. A nyitott ablakokon át mosolygó arcú felnőttek és gyerekek tűntek fel.

A kert két oldalát ős fák szegélyezték. A kislány ámult-bámult, mikor észrevette, hogy az egyik oldalon különböző színben pompázó virágzó gyümölcsfák, a másikon termésüket kínáló gyümölcsfák nyújtózkodnak a magasba. Alig akart a szemének hinni. Hogyan lehetséges ez?

A fák virágai hófehérben, halvány és erős rózsaszínben pompáztak. Finom virágillatot hordott felé a szellő.  A virágzó fákkal szemben kék szilva, zöld és piros alma, meggy, cseresznye, körte, őszi és sárgabarack érett. Ahogy a kislány közelebb ment, az első fa megszólalt:

-Vegyél az őszibarackból, szívesen adom!

-Köszönöm, nagyon szeretem! Otthon nem érik ebben az évszakban!- válaszolt a kislány, és csodálkozva látta, hogy amint leszakított egyet az őszibarackból, annak a helyére hirtelen egy újabb nőtt. Vett egy gyümölcsöt a szilvafáról, a leszakított szilva helyén azonnal termett egy másik.

– Hol vagyok, milyen fák vagytok ti?  – érdeklődött.

– Ez itt az Álmok kertje, az örökké virágzó és folyton termő gyümölcsfákkal. Nézz körül, milyen sokféle virág, gyümölcs van itt! Nézd, hányféle színt látsz! Ezek a természet színei, milyen gyönyörűek így együtt, látod? – válaszolta az őszibarackfa.

A távolból a meggyfa pirosló terméseivel az ágain felkiáltott:

– Álmok kertje tündérei, keressétek meg a vendégünk piros pettyes labdáját és hozzátok ide!

– Tündérek, erre gyertek, itt van az én árnyékomban! – szólalt meg az egyik óriás fa, melynek ágai nem is látszottak a hófehér virágoktól.

– Te vagy az almafa – állapította meg a kislány, mire a fa bólintott.

Álomkert tündérei gyorsan felvették a virágzó almafa alól a labdát, és a kislány kezébe adták. Kedves, mosolygós arcuk, fehér és rózsaszínű tüll ruhácskájuk nagyon tetszetős volt.

– Odavezettek a nagy, fehér házban élő gyerekekhez? – kérdezte a kislány.

– Most sajnos nem tehetjük, mert ők ilyenkor is tanulnak. Gyere vissza később! – javasolták.

Már éppen hazafelé indult a kislány, mikor a kert egyik eldugott sarkába tévedt a tekintete. Ott állt egy kisebb, de az összes eddiginél meglepőbb fa. Minden ágán más-más színű virág nyílt. Ezek a virágok kicsit sem voltak hivalkodóak, szerényen, halványan díszitették a fát. A kislány közelebb ment, és érezte, hogy a fa szeretetet sugároz felé. Kinyújtotta a kezecskéjét, a piros pettyes labda kigurult belőle, ő pedig megsimította a fa barna törzsét.

– Milyen szép színes vagy, mégis milyen szerény! – mondta.

– Köszönöm kislány. Én a Szeretet fája vagyok. Örökké virágzom itt, ebben a kertben. És most már benned is ott leszek – tette hozzá titokzatos mosollyal.

– Mennem kell – szólt a kislány.

– Itt ne hagyd a pettyes labdád! Hiszen érte jöttél el ideáig! – szólt a virágzó szilvafa.

– Szeretném itt hagyni Álmok kertje gyerekeinek. Majd néha eljövök hozzájuk játszani, mikor nem kell tanulniuk – felelt a gyerek.

Hallotta a szülei hangját, keresték őt, ezért nagy sebesen elindult visszafelé, oda, ahonnan jött.

A szülei megnyugodva látták, hogy nem esett semmi baja, amíg a piros pettyes labdát kereste.

Ő sokat gondolt az Álmok kertjére, később szeretett volna újra elmenni, de nem találta sehol azt a lefelé vezető lépcsőt, amin el kellett volna indulnia. Nem tudott ismét eljutni, de annyira nem bánta, hiszen az Álmok kertje a képzeletében ott élt, és a Szeretet fáját sem felejtette el soha.