Út a Szeretetfához


https://webshop.meskete.hu

            Tündérország fehér homokos tengerpartján a tündérek figyelték a víz hullámzását, az ezüstösen csillogó halacskákat. A nap melegen sütött, izzó gömbje magasan járt a kék égbolton.
            Az egyik tündér fülét éles hang ütötte meg. Bele...

Kép forrása: pixabay.com

            Tündérország fehér homokos tengerpartján a tündérek figyelték a víz hullámzását, az ezüstösen csillogó halacskákat. A nap melegen sütött, izzó gömbje magasan járt a kék égbolton.

            Az egyik tündér fülét éles hang ütötte meg. Belekukkantott a távcsőjébe, és látta, hogy már megint vitatkoznak a testvérek. Éppen ő a felelős értük a tündérek között, ezért szedelőzködni kezdett.

– Átrepülök az emberek országába, még mielőtt nagyon összevesznek a pártfogoltjaim! – mondta a többieknek, és azonnal útnak indult.

Sebesen szállt a felhők fölött, rózsaszín tüll ruhája libbent a szélben, arca kipirult, gondolatai már messze jártak a tenger kékjétől. Mire megérkezett a kertvárosba, a kislány szemében könnyek csillogtak, a bátyja haragosan állt vele szemben.

– A piros hinta a tiéd, ülj abba! – mondta a húgának.

– Nem ülök! Én a kékben maradok! – felelte harciasan a kislány.

A tündér a virágok közé szállt, és varázspálcájának csillogása a két gyerek tekintetét odavonzotta.

– Szia! Honnan jöttél? – kérdezte a kislány.

– Sziasztok! Tündérországból érkeztem! – felelt a tündér.

– Az nagyon messze van? – kérdezte tágra nyílt szemmel a kisfiú.

– Nincs közel, de én siettem azon nyomban, amint meghallottam, hogy már megint veszekedtek – felelt a tündér.

– Mindig veszekszünk! – felelt a kisfiú.

– Te kezdted! – vágta rá a kislány morcosan.

– Nem is, mert te! – vágott vissza a kisfiú.

– Gyertek el hozzám! Megmutatom nektek Tündérországot! Leülhettek a Szeretetfa árnyékába, amely a kertünkben virágzik! – váltott témát a tündér.

– Mehetünk mind a ketten? – kérdezte a kislány.

– Igen. Együtt gyertek! – felelte a tündér.

– Elviszel bennünket? – kérdezte a kislány.

– Nem. Kettesben gyertek! – mondta a tündér.

– Hogy találunk oda? – kérdezte a kisfiú.

– Kövessétek a szívetek hangját! – felelte a tündér, és felrepült a felhők fölé, ahonnan érkezett.

A gyerekek néhány percig tanácstalanul álldogáltak, aztán felocsúdtak.

– Gyere, pakoljunk be a hátizsákba vizet és szendvicset! – mondta a kislány.

– Igen, készüljünk az útra, aztán induljunk el! – felelte a kisfiú.

Pár perc múlva hátukon a táskáikkal haladtak előre. Egy kis idő elteltével az út jobbra és balra ágazott.

– Menjünk jobbra! – mondta a kislány.

– Inkább balra! – felelte a kisfiú.

Elkezdtek azon vitatkozni, hogy melyik irányba forduljanak el. Végül nem tudtak megegyezni, így kettéváltak. A kislány jobbra, a kisfiú balra indult.  Alig tettek meg néhány lépést, és vihar kerekedett. A szél úgy fújt, hogy alig tudtak megállni a lábukon, az eső áztatta őket. A kisfiú arra gondolt, hogy biztosan nagyon fél a húga egyedül, ezért megfordult, és szaladni kezdett visszafelé. Mikor a kereszteződéshez ért, éppen oda, ahol elváltak, látta, hogy a kislány rohan felé az úton. Mikor odaért hozzá, azt mondta:

– De jó, hogy visszafordultál! Úgy aggódtam érted!

– Én pedig érted! Nem féltél? – kérdezte a kisfiú.

– De. Egy kicsit – felelte a húga.

A gyerekek úgy döntöttek, hogy nem fordulnak se jobbra, se balra, hanem egyenesen folytatják az utat, együtt. Szerencsére az eső elállt közben, és a nap megszárította gyorsan a ruhájukat. Hamarosan egy erdőbe értek, ahol százával nyíltak a virágok, és a madarak dala megállás nélkül szállt mindenfelé, amerre jártak. Sok apró gomba alatt üldögéltek a bogárkák, az eső elöl ide menekültek, és még nem volt kedvük kibújni onnan. A kislány megbotlott egy kidőlt fában, elesett, és a kisfiú felsegítette, közben összekarmolta a kezét egy ág. A kislány a kendőjével bekötözte, így mentek tovább.

– Mit gondolsz, messze vagyunk Tündérországtól? – kérdezte a kislány.

– Szerintem nem! Itt csend és békesség van, minden olyan nyugodt! Biztosan közeledünk oda– felelt a bátyja.

– Ha leülünk a Szeretetfa árnyékába, akkor azután sosem fogunk veszekedni? – kérdezte a kislány.

– Biztosan nem. A Szeretetfa alatt megpihenünk és szerintem azután mindig megértjük egymást! – felelt a kisfiú.

– Szerintem is. Sosem fogunk veszekedni – dünnyögte a kislány.

– Te is azt szeretnéd, hogy megértsük egymást? – kérdezte a bátyja.

– Igen. Nem szeretek veled veszekedni – felelte a húga komolyan.

Így beszélgettek egymással a sűrű erdőben, amint Tündérország felé haladtak. Várták, hogy a Szeretetfához érjenek, annak árnyékában leüljenek, sok szeretet költözzön be a szívükbe, és mindig békességben legyenek egymással. Nem láthatták, hogy a tündér a fejük fölött a fellegekből rájuk mosolyog. Tettek néhány lépést, és az erdő sűrűjéből egy tisztásra értek, melynek végében egy csodaszép fa állt, színes virágok nyíltak rajta.

– A Szeretetfa! – kiáltották mind a ketten, és szaladni kezdtek felé. Mikor odaértek, megpihentek az árnyékában, elővették a hátizsákjukból az enni- és innivalót, falatozni kezdtek. A tündér leszállt hozzájuk, és elégedetten rájuk mosolygott.

– Hosszú út vezetett ideáig? – kérdezte.

– Igen, elfáradtunk! – mondták a gyerekek.

– Ne aggódjatok, innen hazaviszlek benneteket! – nyugtatta őket a tündér.

– Meddig kell itt ülni, hogy a Szeretetfától kapjunk annyi szeretetet, hogy egymásnak is tudjunk adni? – kérdezte a kisfiú.

– Azt gondolod, hogy nincs bennetek elég? – kérdezte a tündér.

– Tényleg, mióta elhagytuk a kereszteződést nem is veszekedtünk! – felelt a kisfiú.

– És nem is akarunk többé marakodni! – tette hozzá a kislány.

– Van bennünk elég egymás iránti szeretet! – mondta a kisfiú.

– Igen. Jó testvérek vagyunk! – tette hozzá a kislány.

A tündér boldogan varázsolt egy aranyhintót, abba beültette a gyerekeket, és hazáig repítette őket vele. Ők otthon kiszálltak, és addig néztek utána, amíg eltűnt a szemük elől.

            – Miért nem vitt a Szeretetfához hintóval a tündér? – kérdezte a kislány.

– Mert akkor nem vettük volna észre, hogy az egymás iránti szeretet bennünk él – felelte a kisfiú.

– Így csalogatta ki belőlünk! – bólintott a kislány.

– Szerinted Tündérországban jártunk? – kérdezte a kisfiú.

– Szerintem nem. De ilyen szép lehet ott is, mint a mi rétünkön, ahol a Szeretetfa állt – felelte a kislány.

– Jó volt az árnyékában megpihenni! – szólt a kisfiú.

            A testvérek ettől a naptól fogva tudták, hogy számíthatnak egymásra, jóban, rosszban, a mesében és a valóságban egyaránt. Gyakran ellátogattak a tisztásra, ahol a színes virágú Szeretetfa állt, megpihentek az árnyékában, és mindig feltöltődtek alatta. Várták, hogy eljöjjön a tündérük, de nem látták többé, mert a tündérnek velük már nem volt semmi teendője.

 

 

 

 

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!