Sellőkirálylány a Vízesések Birodalmában

Sellőkirálylány a Vízesések Birodalmában.

            A Vízesések Birodalmában, a tizenhat tagú tórendszer legmélyebbikében, ahol smaragdzölden csillogott a kristálytiszta víz, ott élt Sella, a Sellőkirálylány. Haja aranylott, mint a ragyogó nap, szeme kékeszölden csillogott, mint a legritkább drágakő, mosolya kedvességet és megértés sugárzott. A smaragdzöld tóba sok száz vízesés zubogott. A sziklafalon nagy robajjal siklottak le, ahol becsapódtak, ott fehér hab kísérte őket. A táj szépségét a különleges növényzet is emelte, mely egész évben zöldellt.

            A sellők palotája a holdfény színeiben pompázott. A tó fenekén állt, de a tiszta víznek köszönhetően minden arra járó gyönyörködhetett benne. Körülötte száz színes halacska úszkált, akik a Sellőkirály katonái voltak. Ha az uralkodó a sípjába fújt, emberi alakot öltöttek, bevonultak a trónterembe és úgy várták a parancsot. Minden reggel eligazítást tartottak, ilyenkor a parancsnokuk végig sétált előttük, és ellenőrizte, hogy alkalmasak-e arra, hogy szükség esetén megvédjék a palotát. Még soha nem érte támadás a holdfény színeiben pompázó kastélyt és lakóit, de az óvatosság és az udvari szabályzat megkívánta ezt a biztonsági intézkedést. Mikor véget ért a szemle, a parancsnok jelentette a királynak, hogy a száz fő katona készen áll. Sella szeretett az apja mellett lenni, és gyakran részt vett a reggeli bevonuláson. A katonák parancsnoka ilyenkor rápillantott, és remélte, hogy a Sellőkirálylány egy napon az ő társa lesz. Úgy tűnt azonban, hogy egyelőre észre sem veszi őt, ami nagyon elkeserítette, és egy idő után dühössé is tette a parancsnokot. Egy hőstettre várt, arra, hogy megmenthesse a palotát, és biztosra vette, hogy akkor Sella észreveszi és megszereti őt.

A vízeséseken túl egy kis faluban élt egy fiú, aki foltos teheneket és versenyparipákat nevelt. Soha nem járt a Vízesések Birodalmában, ha az állatokat vitte a piacra, mindig az erdőn keresztül terelte őket. Itt azonban gyakran megtámadta a medve és a farkas, akiket mindig sikerült elzavarni. Egy napon azonban arra gondolt, hogy talán egyszerűbb volna és sokkal rövidebb időbe telne, ha átkelne a Vízesések Birodalmán. Ehhez azonban a Sellők királyának engedélyét kellett megszereznie. Útra kelt hát, hogy megkeresse őt. A birodalom határában egy sassal találkozott, aki folyton a tavakat és vízeséseket kémlelte. Megszólította őt:

– Kedves sasmadár, megmondanád nekem, hogy merre találom a Vízesések Birodalmának királyát?

A madár nem fordította el a tekintetét a területéről, úgy válaszolt:

– A tizenhat tó legmélyebbikében, a holdfény színű palotában találod. Le kell másznod a meredek sziklafalon, éppen ott, ahol a legnagyobb vízesés rohan a tó vizébe. Eddig ez senkinek sem sikerült, ezért óva intelek tőle! Ha mégis megpróbálod, és sikerül elérned a tavat, akkor száz halacska közt kell a fenekére úsznod. Vigyázz, mert ők a palota őrzői, és sípszóra katonákká változnak!

– Engem nem riasztanak el a nehézségek, egy életem, egy halálom, megpróbálom, mert muszáj a tarka teheneimnek és a versenylovaknak rövidebb utat találnom, mikor a piacra viszem őket! – kiáltotta bátran a fiú, és mielőtt a sasmadár tovább beszélt volna, elindult megkeresni a legmélyebb tavat.

Lehett volna talán kicsit türelmesebb, mert a sas még szóra nyitotta a csőrét, de már nem volt kinek szóljon, így be is zárta azt.

A fiú rohant a csodásabbnál csodásabb tavak partján, de nem tudta, melyik a legmélyebb, ahol a sellők királyának palotája áll. Vissza kellett fordulnia a kémlelő madárhoz, aki mikor megállt mellette, rosszallóan megcsóválta a fejét:

– Meggondolatlanul elszaladtál! Nem tudod, melyik a legmélyebb tó, igaz? El akartam neked az előbb mondani, hogy azt a tavat keresd, amelyiknek legzöldebb a színe, ennek mélyén áll az ezüst palota. A kristálytiszta vízben könnyen észreveszed!

A fiú megköszönte szépen, és útnak eredt újra, most már kissé megfontoltabban. Minden tónak, mely mellett elhaladt, a mélyére nézett. Mikor már azt hitte, hogy sosem talál rá, meglátta a holdfény színeiben pompázó kastélyt. Elindult a sziklafalon a legnagyobb vízesés mellett lefelé, ahogy a sas javasolta. Nem volt könnyű dolga, de mivel erős és edzett legény volt, megbirkózott vele. Mikor a küzdelmes út végére ért, beugrott a vízbe, és úszni kezdett a palota felé. A körülötte őrködő halacskák amint meglátták az idegent, azonnal üzentek a hadsereg parancsnokának, aki úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, mikor Sella Sellőkirálylány figyelmét maga felé fordíthatja. Nem kérdezett a fiútól semmit, hanem szólt a Sellőkirálynak, hogy fújja meg gyorsan a sípot, mert el kell kapni egy veszélyes betolakodót. Sellőkirály úgy tett, ahogy kérte, a száz halacska emberré változott, és mivel az idegen nem védekezett, azonnal elkapták őt.

– Jószándékkal jöttem! – szólt a fiú a parancsnoknak, mikor elébe vitték.

– Kötözzétek meg, és ne engedjétek szóhoz jutni! – kiabált a katonák vezére, mert mindenképpen hős akart lenni.

– Én engedélyt szerettem volna kérni a Vízesések Birodalmán történő átkeléshez! – kiáltotta a fiú, de senki sem figyelt rá.

– Vigyétek a palota legtávolabbi szobájába, és őrizzétek! – mondta a parancsnok, és a királyhoz sietett, hogy beszámoljon az esetről. Mikor a trónterembe ért, már Sella és Sellőkirály vártak rá. A parancsnok úgy érezte, itt az ideje, hogy elnyerje a lány figyelmét, és beszélni kezdett:

– Egy veszélyes betolakodót kaptam el! Lemászott a sziklafalon a legnagyobb vízesés mellett, és már a palota felé úszott, amikor rátaláltam. Le akart taszítani a trónról felséges királyom!

– Hozd elém azonnal! – felelt a király.

– Bezárattam a legtávolabbi szobába! Nem engedhetem felséged közelébe! – mondta a parancsnok, miközben kihúzta magát, és Sellára nézett. A lány azonban így szólt:

– Bárki is ő, joga van elmondani, hogy miért jött!

– Nincs! Ő ellenség! Én hős vagyok, megmentettelek tőle! – vitatkozott a parancsnok.

– Száz katona egy ember ellen? És hősnek nevezed magad? – kérdezte a lány.

– Ő nem is ember, hanem egy ördög! – felelt dühösen a parancsnok.

Sella az apjához fordult:

– Édesapám, hívasd ide a sasmadarat, aki vigyázza a Vízesések Birodalmát! Kérdezzük meg tőle, hogy mit látott, ki jött el hozzánk!

A parancsnok nagyon megijedt, hogy a hazugságát leleplezik, de már nem tehetett semmit. Mikor elindult az ajtó felé, hogy elszökjön, a király megálljt kiáltott neki. Így tehát várnia kellett.

– Kit láttál mifelénk jönni? – kérdezte a sast Sella, mikor az szárnysuhogva megérkezett.

– Egy fiút, aki bár forrófejű, de nagyon bátor. Titeket keresett! – felelte az őrszem.

– Nem tudod, mit akar? – érdeklődött Sella.

– Állatokat tart, és mikor a piacra viszi őket, túl hosszú és veszélyes az út, ha megkerüli a Birodalmat. Engedélyt akart kérni, hogy átkelhessen errefelé! – felelte a sas.

– Hozzátok ide a fiút, a parancsnokot pedig zárjátok be, hadd gondolkodjon, hogy miért hazudott a királyának! – mondta mérgesen Sellőkirály.

Mire a sas visszarepült az őrhelyére, a király elé hozták a fiút. A köteleket leoldották róla, és Sella így szólt:

– Ne haragudj ránk, amiért a parancsnok bezáratott! Azt hitte, hogy rossz szándékkal jöttél!

– Előtted akart jó színben feltűnni! Megértem, mert valóban gyönyörű vagy! – mondta a fiú.

Sellának jól estek a szép szavak, de nem felelt. Neki is tetszett a bátor fiú, de még keveset tudott róla.

– Elmondta a sas, hogy mi járatban vagy! Megadom az engedélyt, hogy átkelj a Vízesések Birodalmán! – ígérte a király.

– Amíg apám megírja a papírokat, addig gyere, körbe vezetlek a palotán! – ajánlotta Sella.

– Megyek szíves örömest! – derült fel a fiú arca.

            A hivatalos papírokat olyan hosszú ideig írták, ami alatt a holdfény színű palota minden zegét-zugát megmutatta Sella a fiúnak. Bekukkantottak a hazudós parancsnokhoz is, aki elmélyülten gondolkodott azon, hogy vajon Sella figyelmét felkeltette-e. Mikor azonban meglátta, hogy a Sellőkirálylány milyen nagy egyetértésben néz be hozzá az idegennel, azonnal rájött, hogy az ő terve nem sikerült. Sellát nem lehet hazugságokkal megnyerni. El is határozta, hogy tovább nem próbálkozik. Az aranyhajú, kékeszöld szemű lány, akinek mosolya kedvességet és megértést sugárzott nagyon jól érezte magát a bátor fiúval, aki hamarosan megkapta a Birodalmon történő átjáráshoz a papírokat, és minden út alkalmával beköszönt Sellához, akivel ilyenkor hosszasan elbeszélgettek.