Fa odvában őzike a törpéknél

Fa odvában őzike a törpéknél.

            A pettyes hátú őzike felébredt, körülnézett, és nem talált otthon senkit a családból. Elindult, hogy megkeresse a többieket. Vékonyka lábain még bizonytalanul lépkedett, nagy, barna szemeivel kíváncsian tekintgetett szerteszét.

            A sűrű erdőt hatalmas hegycsúcsok ölelték, az aljnövényzet tarkán borította be a talajt. Sok színes virág nyílt, és rengeteg gomba emelte meg a kalapját üdvözlésül, amint elhaladt előttük. Barátkozott a bogarakkal, lepkékkel, köszöngetett a madaraknak, mókusoknak. Addig-addig barangolt, míg hirtelen fekete felhő borította el a napot.

– Eső készül, húzódj be egy fedett helyre, hogy ne ázz, és ne fázz! – javasolta a harkály, aki épp egy beteg fatörzset kopogtatott erős csőrével, és hamarosan meg is találta a kukacot.

A kicsi pettyes hátú őzike az ezeréves fa odvánál megállt, és látta, hogy azon épp akkora a bejárat, hogy le sem kell hajtani a fejét, épp be tud lépni rajta. Amint beért, abban a pillanatban zuhogni kezdett odakinn. Nézte, ahogy csapkodja az eső a fák leveleit, amint issza be a szomjas föld a lehullott csapadékot. Egy idő múlva fázni kezdett, ezért beljebb húzódott. Tátva maradt a szája, úgy elcsodálkozott azon, amit ekkor elé tárult. Hatalmas lépcsősor vezetett felfelé jobbról és balról, azon apró törpék szaladgáltak le-föl. A lépcsők szintenként egy-egy ajtóhoz vezettek, mikor az egyik kinyílt, észrevette, hogy egyenesen az étkezőkonyha-nappaliba vezetnek, ahol folyamatosan zajlott a sütés-főzés, beszélgetés és játék.

– Te mit keresel errefelé? – szólította meg egy törpe néni, aki éppen egy kosárral indult útnak.

– Odakint esik az eső, ezért behúzódtam ide, de nem tudtam, hogy ez a ti otthonotok. Remélem nem zavartalak meg benneteket! – szabadkozott a kis pettyes hátú őzike.

– Ó, ha esik odakinn, akkor én sem indulok útnak! Köszönöm, hogy szóltál. Örülök, hogy itt menedéket találtál, látom éppen akkora vagy, hogy befértél az ajtón! Pár hét múlva már csak a fejedet dughatod be ide, olyan nagy leszel! – felelte a törpe néni.

– Honnan tudod? – kérdezte meglepetten az őzike.

– Sok hozzád hasonlót láttam már felnőni, mindannyian ilyen picik voltak, mikor megszülettek! Ahogy teltek-múltak a törpenapok, hirtelen megerősödtek, és már nem tudtak ide bejutni, akkorák lettek. Gyere, megmutatom neked a játszóterünket! – intett hívogatón a törpe néni, és elindult befelé. A pettyes hátú őzike követte őt, és csodálkozva tekintett a gyönyörű rétre, amin pici hinták, libikókák és apró pettyes labdák repkedtek. A törpe gyerekek mind ott játszottak, a szüleik kicsi padokon ülve figyeltek rájuk. Az egyik törpe kislánynak elgurult a labdája, és őzike a mellső lábával utána nyúlt, visszaterelte hozzá. A piros ruhás copfos gyerek tágranyílt szemmel nézte, majd odaszaladt hozzá.

– Ugye te vagy őzike? Nekem van egy plüssöm, nézd, pont olyan, mint te! – azzal a zsebéből egy icipici játék pettyes hátú őzikét húzott elő.

– Tényleg, épp olyan, mint én! – mosolygott a vendég.

– Gyere, játssz velünk! – hívta a törpe kislány.

Őzike követte, de ő sem a hintába, sem a libikókára nem fért fel, mert sokkal nagyobb volt, mint a törpék. Ezért csak távolról figyelte őket.

A törpe néni közben elbeszélgetett a többi szülővel, majd felvette a kosarát, és így szólt:

– Azt hiszem, már elállt az eső. Én megyek gombát szedni, és szükségem van csipkebogyóra is. Látjuk még egymást!

Miután az asszony elindult, őzike még beszélgetett egy keveset a törpe kisfiúkkal és kislányokkal, de aztán korogni kezdett a gyomra, és elköszönt. A törpe kislány nekiadta a plüss játékát, ezen annyira meghatódott, hogy bepárásodott a szeme. A törpe gyerekek kikísérték, és sokáig integettek utána.

Őzike a friss levegőn, mely tele volt új illatokkal, gyorsan szedte ceruzavékony lábait, és mire hazaért, otthon találta a családját. Elmesélte nekik, hogy az ezeréves fa odvában törpék élnek, és összebarátkozott velük. Megmutatta az apró plüsst, amit ajándékba kapott a törpe kislánytól. A szülei és két testvére ámulattal hallgatták a történetét. Az anyukája bement a játszó szobába, és hamarosan egy törpe figurával tért vissza. A játék a két kezében harmonikát tartott, és ha megnyomtak egy gombot rajta, akkor zenélni kezdett.   

– Vigyük el a törpe kislánynak! – mondta a pettyes hátú őzike.

– Épp ezt szerettem volna javasolni! – felelte az anyukája.

Az egész család útnak indult. Mikor elérték az ezeréves fát, a pettyes hátú őzike bement az ajtón, a többiek kint várták, mert ők nem fértek be, olyan nagyra nőttek. A gombaszedésből telt kosárral érkezett haza a törpe néni.

– Ti vagytok a kicsi őzike családja? Várjatok, szólok a törpe gyerekeknek, kihívom őket! – ajánlotta, és elindult befelé. Nem kellett szólnia, jöttek ők maguktól is, amint meghallották, hogy újdonsült barátjuk családja kint rekedt. Négyen cipelték a harmonikás törpe játékot, nyomkodták a gombját, így folyamatosan zenélt. A fa alatt megismerkedtek, elbeszélgettek, és abban állapodtak meg, hogy a folyóparton, a zöld tisztáson találkoznak majd szombatonként.

            Teltek a törpehetek, jöttek-mentek a szombatok, a törpék és az őzikék rendszeresen találkoztak, ahogy megbeszélték az odú előtt. A pettyes hátú őzike akkorára nőtt, mint a szülei, és már nem fért be a törpék játszóterére, ez azonban nem volt baj, mert építettek a szabadban közös hintát, közös libikókát, törpéknek és őzikéknek valót, így együtt játszhattak minden alkalommal, amikor kedvük tartotta.