Őzikés kert a domboldalon

Őzikés kert a domboldalon.

            A domb lágyan ívelt az ég felé, oldalában sok házikó épült elszórtan, minden irányban, egymástól nem túl messze. Az erdő illatát az összes kertben érezni lehetett, a kicsi falut lombos fák vették körül.

            A legkisebb házban egy kislány és egy kisfiú élt a szüleivel. Egy délután a gyerekek az iskolából hazafelé tartottak, és mikor a templom kertje mellett elhaladtak, bekukucskáltak a kerítésen. Legnagyobb meglepetésükre egy őzikét fedeztek fel, amint táplálék után kutat. A kisfiúnak eszébe jutott, hogy nem ette meg az uzsonnáját, gyorsan levette a hátáról a táskáját és elővette a szendvicset, melybe friss zöld salátalevelet is tettek. Kiszedte a kettévágott zsemléből, és a kerítés rácsain átdugta.

– Kicsi őzike, gyere, neked adom! – mondta.

Az állat beleszimatolt a levegőbe, lépett egyet a finomság felé, azután megtorpant.

– Ne félj tőlünk! – suttogta a kislány, és mikor az őzike bizonytalanul hátrálni kezdett, hozzátette:

– Nem bántunk téged!

A kicsi őzike nagyon éhes volt már, így félénksége ellenére úgy döntött, hogy a saláta közelébe megy, hátha nem történik semmi baj, de két lépés után megállt, mert elpárolgott a bátorsága.

– Finom, én is szeretem, de ma elfelejtettem megenni! – magyarázkodott a kisfiú.

Az őzike nagy barna szemei arról árulkodtak, hogy erősen tépelődik még mindig, ezért a kislány úgy döntött, hogy ő odaadja az almáját, amibe már beleharapott ugyan, de azért elég sok maradt belőle. Elővette a táskájából, majd megpróbálta a rács közé betenni, de nem sikerült, így kicsit távolabb ment, nagy lendületet vett és átdobta a templomkertbe. Az őzike nem tudott tovább ellenállni ennyi ígyenc falatnak, és egy ugrással ott termett, bekapta a salátát, azután felvette az almát és olyan gyorsan, mint a villám elszaladt.

– Milyen aranyos kis őzike! De kár, hogy ennyire félénk! – mondta a kislány.

– Szerintem rossz tapasztalatai vannak az emberekkel! – felelt a kisfiú.

– Igen, lehet, hogy azért félt ennyire tőlünk! – fogadta el a feltételezést a kislány.

Hazaérve elmesélték a szüleiknek a nagy találkozást. Az anyukájuk hallott már a falu többi lakójától róla, többen látták, hogy kimerészkedik az erdőből, de mindig nagyon óvatos, nem enged magához közel senkit. A vacsoránál beszélgettek egy kicsit arról, hogy ő lehet az az őzike, akinek a szülei egyszer találkoztak egy vadásszal, és alig tudtak megmenekülni tőle. Sötétedés után, mikor a gyerekek már alig tudták nyitva tartani a szemüket, lefeküdtek, és mély álomba merültek.

Mikor a nap első sugarait szórta a kicsi kertre, a kislány motoszkálásra ébredt.

– Kelj fel gyorsan, nézzük meg, ki járkál odakint! – suttogta a bátyjának, mert egyedül félt volna kiszaladni.

– Muszáj mennem? – kérdezte a kisfiú, de már ült fel, bebújtatta a lábát a papucsába, és álmosan törölgette közben a szemét.

– Gyere már! – szólt a húga, és a keze a kilincset markolta. Mikor kiértek, a meglepetéstől tátva maradt a szájuk. Az az őzike ólálkodott náluk, akit a templomkertben láttak. Mikor észrevette őket, a fogai között egy hatalmas fej salátával úgy elillant, mint a kámfor. A gyerekek egy darabig követték a tekintetükkel, de aztán visszatértek a szobájukba.

– Megvan már, hogy ki dézsmálja a kertünkben a zöldségeket! – suttogta a kisfiú.

– Vajon miért jön az emberek közé, ha annyira fél tőlünk? – kérdezte a kislány.

– Biztosan nincs más választása! – mondta a kisfiú.

– Holnap keljünk fel korán, és várjuk felöltözve! Hátha ismét eljön! – mondta a kislány.

– És utána kövessük! – tette hozzá a kisfiú.

Másnap hajnalban a gyerekek felöltözve ültek az ágyon. A nyitott ablakon át hamarosan zaj szűrődött a kis házba. Óvatosan kimentek, és meglátták az őzikét, amint a zöldségek között matat. Kikapart egy néhány sárgarépát, és elindult az erdő felé. Jó messziről követték, csendesen lépkedtek. Egyszer azonban az őzike megfordult, és észrevette őket. Nem szaladt el. Kényelmesen haladt tovább, mintha azt szerette volna, hogy menjenek utána. A gyerekek és közötte a távolság már lecsökkent körülbelül három méterre, mikor az erdőhöz értek. Ott az őzike besétált a sűrű lombok fedte területre.

– Hol lehet? – kérdezte a kislány, mert elvesztette szem elől.

– Nézd, ott mozognak a levelek! Biztos ő ment arra! – mutatott oldalra a kisfiú.

Beléptek a bokrok közé, és három kis őzgidát láttak az anyukájuk mellett szorosan fekve. A nagyobb őz letette a salátát eléjük, és a gyerekekre nézett. Szemében kérés tükröződött.

– Úgy látom, beteg a mamájuk! – mondta a kisfiú.

– Szólunk a szüleinknek, és hozunk segítséget! – intézte hozzájuk a szavait a kislány. Csendesen, hogy ne ijesszék meg őket visszatértek az erdei útra, onnan sietve hazamentek. Elmesélték a szüleiknek, hogy mit láttak az erdőben.

– Szerintem hívni kellene a doktor bácsit! – mondta a kislány.

– Szólok az állatorvosnak! – bólintott az apukája, és azonnal telefonált. Hamarosan megérkezett egy terepjáróval a férfi. A gyerekek bepattantak mögé, és már száguldottak is az őzikék otthonához, miközben a kisfiú és a kislány felváltva diktálta az irányt. Az erdei úton leállították az autót, és mindannyian gyalogosan közelítették meg azt a bokrot, amely alatt az őz mama és a három kis őzgida feküdtek. A doktor bácsi alaposan megvizsgálta a beteget, majd gyógyszert adott neki.

– Öt napig minden reggel eljövök hozzátok! – ígérte azután.

– Mi is elkísérhetünk? – kérdezte a kislány.

– Igen, persze, gyertek, ha szeretnétek! – felelte mosolyogva a férfi.

Így történt, hogy minden nap együtt autóztak őz mamához és gyerekeihez. Vittek magukkal finom zöldségekből álló reggelit is számukra, hogy a kicsi őzikének ne kelljen egyedül kóborolni táplálék után a faluban. Mikor elérkezett az ötödik nap, az őz mama állva várta a kis csapatot. Hálásan fogadta el a sok finomságot, és a gyógyszert.

– Holnaptól nem zavarunk benneteket! Éljétek a szokásos őz napjaitokat! – szólt a doktor bácsi, majd mindnyájan elbúcsúztak.

– Vajon látjuk még őket? – kérdezte a kislány.

– Talán igen! – felelte a doktor bácsi.

            Pár nap telt el minden különösebb esemény nélkül. Egyik délután az iskolából hazaérkezve a két gyereket nyitott kertkapu várta otthon. Beléptek, és a házuk előtt őz mama állt a négy kicsinyével.

– Akarjátok, hogy házat építsünk nektek a kertünkbe? – kérdezte a kisfiú. Őz mama bólintott.

– Elkészítem, és mire legközelebb jöttök, be is költözhettek! – ígérte a kisfiú.

Így történt, hogy mire leesett a hó, az őzikék számára felépült a téli otthon a domboldalon, a faluban, a kis ház kertjében, ahol mindig friss zöldséggel várta őket a kisfiú és a kislány. Az arra járók így szóltak, mikor meglátták őket:

– Nicsak, itt egy őzikés kert!

Ilyenkor a kisfiú és a kislány elégedett mosollyal az arcán bólogatott.

– Igen, mi mindig szívesen látjuk őket!

Ti is örülnétek, ha őzikés kertetek lenne?