Esti fényekben

Esti fényekben.

                      Lassan minden elcsendesült, a hosszú nap után az emberek az otthonaikba húzódtak. Az utca megnyugtató, sárga fényben úszott, lámpák világították be a tereket. Meleg, kora őszi este volt. Néhányan kutyát sétáltattak lefekvés előtt.

            Az erkélyládában muskátli virágzott, vörösen, rózsaszínűen pompázott a sok-sok szirom. Anya nem régen locsolta meg, friss, nedves föld illata terjengett körülötte. A fehér, kültéri műanyag karosszékben egy gyerek hátra dőlve ült, figyelte az égboltot. Annyira megnyugtatóan sugárzott a sok-sok csillag és a hold, fényeik oly tiszták és szépek voltak, hogy ő csak csendesen csodálta őket. Nem régen költöztek ide, holnap megy először az új iskolába, ismeretlen tanító nénik és osztálytársak várnak rá. Kicsit szomorkodott, mert sajnálta a barátait, akiktől meg kellett válnia. Apa mondta, hogy majd elhívják őket magukhoz játszani, ezentúl is tarthatja velük a kapcsolatot, de most úgy gondolta, az már soha nem lesz olyan, mint azelőtt. Tekintete az esti fényekbe kapaszkodott, azokat jól ismerte, innen is éppen úgy látszottak, mint a korábbi otthonukból.

Lépteket hallott, Apa jött felé, majd csendesen leült mellé. Egy darabig együtt nézelődtek, majd a kisfiú megszólalt:

– Apa, te hány iskolába jártál? – kérdezte.

– Ó, lássuk csak, összeszámolom neked – mosolyodott el az apukája.

Kiderült, hogy többször is iskolát váltott az élete során.

– Nem sajnáltad a régi osztálytársaidat elhagyni? -  kérdezte a kisfiú.

– Sajnáltam, de muszáj volt. Na meg aztán gyorsan megszerettem az új osztálytársaimat is, sok barátság alakult ki, akármerre kerültem. A régieket is nagyon megbecsültem. Én inkább azt sajnálnám, ha nem volna ennyi barátom. Ugye érted?

A kisfiú bólintott. Kicsit oldódott a feszültség benne, lehet, hogy nem is lesz olyan nehéz a holnapi nap, mint gondolta az előbb.

– Mondtam neked, hogy elhívjuk majd játszani a régi barátaid, azért, mert nem ugyanabba az iskolába jártok, még találkozni fogtok – folytatta Apa.

Ezeknek a szavaknak a hallatán teljes nyugalom váltotta fel az eddigi bizonytalan érzést.

– Gyere lefeküdni! Holnap korán kelünk! – állt fel Apa. 

– Csak még öt percet maradok! – válaszolt a kisfiú, mire az apukája bólintott.

A kisfiú elmélyülten tanulmányozta a holdat. Éppen kifli alakot formált, és most hirtelen eszébe jutottak a karácsonyi díszek a fenyőfán, azok között is volt egy ilyen alakú függő.

Apa azt mondta, a régi barátokat megbecsüli. Vajon ez mit jelent? Biztosan azt, hogy mikor találkozunk az utcán mindig kedves velük. Vagy azt, hogy amikor felhívják telefonon, hogy segítsen nekik, akkor ő mindig megteszi, vagy azt, hogy meghallgatja őket, ha valamit el szeretnének mondani. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, ülve az erkélyen, az esti fényekben.

Anya szólalt meg mellette:

– Csendesen gyere be, az öcséd már alszik.

– Anya, holnap elhívjuk ide a régi barátaimat játszani? – kérdezte a gyerek.

– Persze. Telefonálunk, hogy hét végén jöjjenek el. Megbeszélhetitek mi történt veletek a héten – felelt Anya.

            Miután aludni tértek, a kisfiú fejében még cikáztak a gondolatok. Nézte a redőny résein át a csillagok és a hold fényét, azokat a fényeket, melyeket olyan jól ismert, de minden nap új csodát jelentettek a számára. Ismerősek voltak a csillagok és a hold is, mégis minden nap új arcukat mutatták. Szokott úgy lenni, hogy nem látszanak, de tudjuk, hogy ott vannak. Akárcsak az emberek, akiket szeretünk. Akkor is számíthatunk egymásra, ha nem minden nap találkozunk.

Nem is emlékezett már, hogy ezt Apa vagy Anya mondta, de tudta, hogy igaz. Aztán már nem születtek új gondolatok, hagyta, hogy a beszűrődő esti fények, és az álom körül ölelje.