A hálás mackó


http://mocorgohaz.hu/

            A színesedő falevelek varázslatossá tették a környéket. Anya és Apa egy délután kézen fogták a Kisfiút, és a család sétálni indult. Kiléptek az ajtón, Apa kulcsra zárta az ajtót, mikor a gyereknek eszébe jutott, hogy a mackóját bent hagyt...

Kép forrása: pixabay.com

            A színesedő falevelek varázslatossá tették a környéket. Anya és Apa egy délután kézen fogták a Kisfiút, és a család sétálni indult. Kiléptek az ajtón, Apa kulcsra zárta az ajtót, mikor a gyereknek eszébe jutott, hogy a mackóját bent hagyta a szobájában.

            – Nyisd ki légy szíves, szeretném magammal hozni a macimat is! – kérte az apukáját.

– Rendben van, de akkor egész úton nálad lesz! – szólt Apa, és már csörrent is a kulcs a zárban.

A mackó szomorúan üldögélt az ágyon. Arra gondolt, hogy nagyon hosszú lesz ez a délután, megint egyedül hagyták, pedig szívesen megnézné ő is, milyenek ősszel a fák, a parkok a városban. Nem sokat elmélkedett, mert gyors léptek zaja ütötte meg a fülét, és kitárult az ajtó, a Kisfiú felkapta, és már szaladt is vele a lépcsőház irányába.

– Indulhatunk! – kiáltotta mosolyogva, és örömét látva a szülei is jókedvűek lettek.

Az utcán lassan lépkedtek, a zöld, barna, sárga és vöröslő falevelek látványa lenyűgözte őket. Mikor a nap rásütött a lombokra, aranyló fényben úsztak a színek, a természet csodát tett.

– Milyen szép az ősz! – mondta Anya, és Apa bólintott.

– A nyár is az! – szólalt meg a Kisfiú.

– A tavasz és a tél is gyönyörű. Mindegyiknek megvan a maga különlegessége! – egészítette ki az anyukája.

A maci nagyon ürült, hogy elhozta a kisgazdája erre a sétára, hallgatta, hogy mit beszélnek körülötte, de nem látott semmit, mert a hátán senkinek sincs szeme, és őt arccal maga felé fordította a gyerek. Elképzelte a szép színes környéket, hallgatta a város zaját, és nagyon jól érezte magát. Képzelete szárnyalt a lombok felé, kavarodott benne a sárga a vörössel és a zöld a barnával, mindezt megkoronázta az arany. Hálás volt, hogy itt lehet a családdal. Néha zörrenést hallott, ilyenkor lépett rá egy-egy lehullott, száraz falevélre valaki. Arcát a Kisfiú dzsekijébe fúrta, érezte az ismerős öblítő illatát, és ettől biztonságban érezte magát. A játszótér közelébe értek, a Kisfiú oda akarta adni Anyának, de aztán eszébe jutott, hogy az ő feladata vigyázni rá. Beültette az egyik hintába, és a mellette lévőt magasra hajtotta. A mackó már látta az ősz színeit, és megdöbbent tőle, hiszen minden képzeletét felülmúlta. A valóság sokkal szebbnek tűnt, mint ahogy elgondolta. Tágra nyitotta a szemét, és figyelt. A madarak a csodás fényben röpködtek, és közben beszélgettek arról, ki, mennyi magot talált aznap. Elmondták egymásnak, hová érdemes elszállni, kinek a párkányára van már kitéve ennivaló a számukra. Bekukkantottak az ablakokon, és elmesélték egymásnak, hogy melyik lakásban hány gyerek él, és mit játszanak. Szerették figyelni amint rajzolnak, vagy színeznek, társasoznak, vagy mesét hallgatnak. A kenyérmorzsát nem kérték, jobban esett nekik a fekete napraforgómag. A mackó jól elszórakozott, miközben hallgatta őket, és közben bevésődött a fejébe az őszi táj képe, hiszen ki tudja, mikor láthatja legközelebb. A hála ismét elöntötte a szívét. Milyen jó, hogy itt lehet! Milyen nagyszerű, hogy magával hozta a Kisfiú!

A gyerek megunta a hintázást, és átszaladt a mászókához. Az apukája és az anyukája ismerősökkel találkozott, és társalogni kezdtek. A mackó ült a hintában, és senki sem figyelt rá. Egy kislány szaladt felé.

– Milyen aranyos vagy! – kiáltotta, mikor odaért, és meglökte a hintát. A mackó örült, hogy játszik vele, bár egy kicsit félt, hogy kiesik, és szédült egy kevéssé.

A kislánynak rózsaszín szoknyája és fehér pólója volt, rajta egy sellő úszott a tenger vizében. A mackó ezt a sellőt figyelte, igyekezett egy pontra összpontosítani, és elmúlt a szédülése. Már nem félt, mert a gyerek óvatosan lökte a hintát, rájött, hogy nem fog kicsúszni a lendülettől. Mikor így elrendeződött körülötte minden, elkezdte élvezni a játékot. Remélte, hogy sokáig tart. Így is lett, de mikor véget ért, a kislány elköszönt tőle, és azt mondta:

– Nem vihetlek magammal, mert nem az enyém vagy! Remélem, még találkozunk!

A mackó bólintott, igen, ő is szeretné. Mikor egyedül maradt, akkor nem látta a mászókán a Kisfiút. A szülei sem beszélgettek a padnál. A mackó megijedt, nem tudta, mi lesz így vele, hogy fog visszakerülni a jól ismert gyerekszobába. Próbálta magát nyugtatni, hogy hamarosan észreveszik, hogy itt felejtették.

Eközben a Kisfiú már focizott egy közeli pályán, és valóban elfeledkezett a macijáról. Kis idő múltán Anya megszólalt:

– Menjünk haza, sötétedik!

A gyerek rúgott a kapuba még egy gólt, majd elköszönt a többiektől. Út közben egyik kezét Apa, másikat Anya fogta. Hazafelé menet ismét a színeket csodálták, mikor a Kisfiú orra elé lehullott egy barna falevél.

–Nézzétek, ez éppen olyan színű, mint a mackóm! – mondta. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a hintában hagyta a játékát.

– Jaj, a macim! Ott felejtettem a játszin! – kiáltotta, megfordult, és futni kezdett visszafelé. A szülei szaladtak utána. Egyikőjük sem szerette volna elveszíteni a kedves kis barna mackót. Már messziről látták, hogy maci szomorúan üldögél, épp ott, ahová letette a gyerek.

– De jó, hogy megvagy! – kiáltotta a Kisfiú, és magához ölelte a mackót.

A mackó megkönnyebbülve ült a karjában. Hazafelé menet a Kisfiú mikor meglátta a barnára színesedett falevelet, csendesen így szólt:

– Köszönöm őszi falevél, hogy eszembe juttattad a mackóm!

A maci ezt suttogta:

– Hálás vagyok neked falevél, amiért a gazdám orra elé hullottál!

A barna őszi falevél boldogan körözött az aszfalton a szellő fuvallatára, és közben ezt zörögte:

– Milyen jó, hogy erre jártatok, és segíthettem nektek! Gyertek máskor is!

            A kisfiú gyakran járt errefelé a macijával, sok szép falevelet láttak, de legjobban ezt a barnát szerették, aki a tél kezdetéig ott várta őket a parkban.

 

           

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!