Mókusbébik a parkerdőben

Mókusbébik a parkerdőben.

            A fák ágain még nem zöldellt levél, a virágok még nem nyíltak, de a nap már melegen sütött, ebből lehetett érezni, hogy közeledik a tavasz. A park még néptelen volt, az erdei sétányon háborítatlanul sétálgathattak a madarak, elhullajtott morzsákat keresve.

            Az öreg tölgy törzsén két kis mókus kapaszkodott lefelé, fürgén szedték a lábaikat, egy pillanatig sem tétováztak. Ők még bébinek számítottak, mert nem rég látták meg a napvilágot a fa odvában kialakított tágas mókus lakban. Kíváncsian indultak a nagy felfedező útra, amikor megismerhetik a környéket. Mikor a vastag fatörzs tövébe értek, kergetőzni kezdtek körülötte.

Úgy szaladgáltak körbe-körbe, mintha valaki üldözné őket, persze erről szó sem volt, egyszerűen csak élvezték a friss levegőt, a hatalmas parkot. Egyikőjük hirtelen megállt, mert valami szokatlant észlelt a földön.

– Nézd, milyen érdekes! Vajon mi lehet ez? – kérdezte a testvérétől, aki tágra nyílt szemmel figyelte a szokatlan dolgot.

– Nem tudom, mi ez. Kopogtassuk meg! Hátha valaki lakik benne! – mondta.

– Rendben, figyelj ide, máris kopogtatom! – felelt a kisebb mókusbébi, és kopp-kopp bekopogott.

Egy darabig csendben hallgatództak, de senki nem szólalt meg.

– Itt nem lakik senki! – állapította meg a nagyobb mókusbébi.

– Kár, kár! – hallottak egy rekedtes hangot, és huss, a fejük fölött kezdett körözni egy fekete madár.

– Ki vagy te? – kérdezte a kisebb mókusbébi.

– Én vagyok a varjú! Megmondom én nektek, hogy mit találtatok, csak adjátok ide, had nézzem meg közelebbről! – mondta behízelgő hangon a varjú.

A két mókusbébi félreállt, és a fekete madár leereszkedett, károgott egy néhányat, majd így szólt:

– Ez egy makkocska, jó lesz nekem ebédre, úgyhogy magammal viszem!

– Ezt mi találtuk, nem viheted el! – mondták a mókusbébik.

– De nagyon is elvihetem! – felelt a varjú, és azzal felkapta a makkocskát, horgas csőrében szorosan tartotta, majd felrepült vele.

– Add vissza, add vissza, az a miénk! – kiáltották a mókusbébik, de a varjúnak esze ágában sem volt felelni.

Mókus mama éppen az ebédet készítette a konyhában, a nagy zsivajra kinézett az ajtón, úgy, hogy a fakanalat sem tette le a kezéből a nagy sietségben. Megpillantotta a zsivány varjút, csőrében a makkocskával, és hallotta, amint a mókusbébik visszakövetelik azt, ami az övék. Megvárta, amíg a varjú felrepül a közeli faágra, és kinyúlt a fakanállal, jól a csőrére koppintott. A madár meglepetésében károgott egyet, és a makkocska a földre esett. A két mókusbébi odaszaladt, és megkaparintották a zsákmányt.

Mókus mama odakiáltott a varjúnak:

– Tűnj el a mókusbébik közeléből, és ne is gyere vissza, csak akkor, ha nem veszed el tőlük azt, ami az övék!

A varjú úgy tett, mintha nem hallaná. Erre Mókus mama felemelte a fakanalat, és vészjóslóan elindult felé.

– Jól van már, elmegyek! Kár, kár! – károgott a varjú, és azzal huss, elszállt.

Mókus mama elégedetten vonult be a konyhába, hogy folytassa a főzést. A mókusbébik jól megvizsgálták a makkocskát, adogatták egymásnak, majd mikor megunták, találtak neki egy jó kis rejtekhelyet a fa kérgében, és oda eldugták. Kergetőztek még egy keveset, és éppen az odujukba akartak indulni, mikor meglátták, hogy a varjú csüggedten üldögél egy kicsit távolabbi faágon.

Nagyon megsajnálták őt, közelebb mentek hozzá, és megkérdezték, hogy mi bántja.

– Szeretném azt a makkot megkapni! Hazavinném a fiókáimnak! – árulta el a varjú.

– Szívesen neked adjuk, ha annyira akarod! – mondták a mókusbébik, azzal elővették a fa kérgéből ahová korábban elrejtették, és letették a varjú elé a földre a makkocskát.

– Hogy lehet, hogy nekem adjátok? Az előbb azt kiabáltátok, hogy adjam vissza, mert a tiétek! – értetlenkedett a varjú.

– Az előbb nem kérted, csak elvetted tőlünk. Most elmondtad, hogy nagyon szeretnéd a fiókáidnak elvinni, hát magunktól neked adjuk! – felelték a mókusbébik.

            A varjú elgondolkodott az eseten. Hazavitte a makkot, és egy szép nagy dióval tért vissza a két mókusbébihez.

– Tessék, ezt hoztam cserébe! Kóstoljátok meg! – mondta, és ledobta a földre, hogy kettéváljon a dió.

A mókusbébik hálásan megköszönték. Ettől a naptól fogva naponta találkoztak, és mindig volt egymás számára mit mondaniuk. Mókus mama néha kitekintett az odúból, és elégedetten látta, hogy nyugodtan végezheti a dolgát odabent, mert a mókusbébikre egy igaz barát vigyáz lent a parkerdőben.