Királylány a citromfák alatt

Királylány a citromfák alatt.

            A tengerre különlegesen szép kilátás nyílt abból a villából, ahol a királylány és családja megszállt. A víz tetején táncot jártak a napsugarak, a hullámokat fehér fodorként hab díszítette, a felszínre motorcsónakok rajzoltak nyílegyenes vonalakat, melyek távozásuk után nem sokkal ismét eggyé váltak a tengerrel.

            Hajnalban, mikor narancssárgán izzott a nap, a királylány felkelt, és kilépett az erkélyre. A kőkorlátba kapaszkodott, amely még hűvösen érintette meg a tenyerét, és szeme a kéknek százféle árnyalatában hullámzó tengert pásztázta. A szél csendesen fújdogált, lágyan lebegtette hosszú, szőke haját, halványzöld, bő szoknyáját. Álmodozva álldogált ott, azt sem tudta, mióta, mikor halk csobbanások törték meg a csendet. Kihajolt a korláton, és egy ifjút látott, amint kavicsokat dobál a vízbe. Nézte őt egy ideig, aztán eszébe jutott, hogy ő még soha nem próbált a vízbe dobálni kavicsot, pedig biztosan jó érzés lehet, különben ez a fiatalember nem csinálná ilyen kitartóan.

Kapta magát, és beszaladt a szobájába, felvette a topánkáját, vörösbársony köpenyét, és még mielőtt bárki megszólította volna, leszaladt a tengerpartra. Nem ment közel az idegenhez, de kicsit távolabb ő is megpróbálta a kavicsdobálást. Elmélyedve figyelte a fodrokat a víz tükrén, melyek körbevették a kavics nyomát, majd egészen messzire gyűrűztek a helytől, ahol elsüllyedt a tengerbe. A távolban összeértek azokkal a gyűrűkkel, melyeket az ifjú idézett elő. Ahogyan mind a ketten vízbe dobálták az apró, fehér kavicsokat, a körülöttük keletkező gyűrűk a távolban lágyan megérintették egymást újra és újra. Ahogy álldogált a parton köveket dobálva, egyszerre összerezzent, mert egy erős kéz határozottan, de lágyan megérintette a vállát. Odafordult, és egy barna, mosolygós szempárral találkozott a tekintete.

– Látom, te is szereted a hajnalt és a tengert! – mondta az ifjú, akinek hangja meleg és bársonyos dallamként zengett a királylány fülében.

– Igen, szeretem. Azt is nagyon jó nézni, ahogy a kavicsok körül gyűrűzik a víz! – felelte a királylány.

– Te nem ezen a szigeten élsz, ugye? – kérdezte az ifjú.

– Nem, pár napja érkeztünk. Ott lakunk abban a villában! – mutatott a királylány az erkély irányába.

– Ott Üveghegyország király és családja szállt meg. A komornájuk vagy? – kérdezte az ifjú.

– Igen – füllentette a királylány.

– A királyod holnap tárgyal Citromfák országának királyával. Azután elutaztok, ugye? – kérdezte az ifjú.

– Igen. Te halászlegény vagy? – kérdezte a királylány kíváncsian.

– Igen – füllentette az ifjú.

– Kagylókat is fel tudsz hozni a tenger mélyéből? – kíváncsiskodott a királylány.

– Persze. Várj, hozok neked egyet! – mondta az ifjú, és levetette a cipőjét, majd beugrott a vízbe. A királylány már éppen aggódni kezdett, amikor megjelent ismét a felszínen, kezében egy szép kagylóval.

– Ebben egy igazgyöngy lapul. Neked adom a találkozásunk emlékére! – nyújtotta át a királyfi, mikor csuromvizesen már a tengerparton állt.

A királylány még sosem kapott ilyen szép ajándékot. Meghatottan fogta a kezében a kagylót, ami az ő igazgyöngyét rejtette.

– Köszönöm. Sajnos most mennem kell, már magasan jár a nap, és engem nagyon várnak a villában! Bárcsak maradhatnék, de nem tehetem! – mondta.

– Megértem, a komornának a királylány mellett a helye. Bár jobban tenné, ha nem a te társaságodban jelenne meg, mert bárki is legyen, te biztosan sokkal szebb vagy nála, ahol te jársz, mindenki téged figyel! – udvarolt az ifjú.

– A szépség hamar elszáll! – felelte csendesen a királylány.

– Milyen okos vagy! És nagyon szerény! – álmélkodott az ifjú.

– Te pedig nagyon udvarias. De mostmár tényleg mennem kell! – mondta a királylány, és elindult a villa felé.

Másnap az édesapja így szólt:

– Citromfák országának királya meghívott bennünket ebédre. Öltözzetek ünnepélyesen, hamarosan a szövetségeseink lesznek!

A királylány és a királynő felvette a legszebb ruháját, és délben elindult a hintó a palotába. Üveghegyország királya elégedetten bólintgatott mindenfelé. Egy hatalmas kert közepén állt a palota. A kertet citromfákkal ültették tele. A kapuban várta őket egy egész sereg ember, integettek, hangos kiáltásokkal üdvözölték őket. Kiszálltak a hintóból, és az ebédlőbe vezették a vendégeket. Ott márt várt rájuk a házigazda, a felesége és a fia.

Citromfák országának királyfia és Üveghegyország királylánya döbbenten állt egymással szemben.

– Te nem is halászlegény vagy! – kiáltotta a királylány.

– Te nem vagy komorna! – szólt a királyfi.

A két öreg király nem értette, miről van szó, gondolták, hogy félreértés, nem firtatták, asztalhoz ültek, és az ebédnél megbeszélték a dolgaikat. Délután szövetséget kötöttek egymással, és a két ország barátságára való tekintettel Citromfák országának királya meghívta a palotába néhány hétre Üveghegyország királyát és családját. A királylány és a királyfi minden reggel találkoztak a palota kertjének legnagyobb citromfája alatt, ott leültek a fehér padra, és beszélgettek. Egyik ilyen alkalommal a királyfi megkérdezte a lánytól, hogy milyen kincset hord a nyakában, a kis arany medálban. A királylány egy darabig vonakodott, de egy szép napon megmutatta, hogy mit rejt  az ékszer. Mikor kinyitotta a medált, az az igazgyöngy gurult ki belőle, amit a tengerből hozott fel neki a királyfi, mikor még azt gondolta, hogy ő egy komorna.

A királyfi lehajolt érte, felvette, és azt kérdezte:

– Megtartottad a halászlegény ajándékát? Ilyen fontos neked?

– Igen. Megtartottam az igazgyöngyöt, amit egy halászlegény adott egy komornának! – felelte a királylány.

– Egy napra elkérem tőled. Visszaadom, megígérem! – szólt a királyfi.

Másnap reggel ünnepélyes arccal jelent meg a citromfa alatt.

– Szép ez a reggel! Gyere, menjünk ki a tengerpartra! – nyújtotta a kezét, mikor a királylány megérkezett.

– Menjünk! – egyezett bele a királylány, és megfogta a feléje nyújtott kezet.

Kéz a kézben jártak a citromfák alatt, egészen a tengerpartig. Ott a királyfi bedobott egy kavicsot, a királylány közvetlen mellé egy másikat. Ahogy a víz gyűrűzött, a körök egymásba olvadtak. Nézték egy darabig, majd a királyfi letérdelt.

– Leszel a feleségem? – kérdezte, és elővett a zsebéből egy aranygyűrűt, aminek a közepén az az igazgyöngy volt, amelyet első találkozásukkor hozott fel a tenger mélyéről.

– Leszek a feleséged! – mondta a királylány, és engedte, hogy a királyfi szépen felhúzza az ujjára a gyűrűt.

            A szövetséges országok uralkodói örömmel fogadták a hírt, hogy a gyerekeik összeházasodnak. Nagy lakodalmat csaptak, szólt a zene a citromfák alatt a kertben, ahol az egész nép boldogan táncolt és énekelt. A két fiatal örökre együtt maradt, és megőrizte az első találkozás emlékét.