Akiket megszerettek

Akiket megszerettek.

            A Csodaforrás partján pihent Heni és Ödön, kihasználták az őszi napsütés utolsó sugarait. A táj arany fényben úszott, a víz felszínén fehér hab haladt előre, nyomában újabb és újabb érkezett.

            Hermelin Heni és Ürge Ödön egy darabig szótlanul üldögéltek, hallgatták a víz csörgedezését és a madárfüttyöt, az enyhe szellő simogatta a testüket. Heni elgondolkodva megszólalt:

– Ödön, mit gondolsz, miért nem szeretnek bennünket az emberek? – kérdezte.

– Honnan tudjam, ha te sem tudod? Egyáltalán honnan veszed, hogy nem szeretnek bennünket?  – kérdezett vissza Ödön.

– Többször tapasztaltam. Volt, hogy sikoltoztak, ha megláttak, de olyan is történt már, hogy üldözőbe vettek. A réten én messzire ellátok, idejében be tudtam szaladni eddig a sziklahasadékba, de sosem értettem, mit akarnak tőlem – felelte Heni.

– Én is hallottam, mikor a szüleim beszélgettek arról, hogy elüldözték az otthonaikból a rokonainkat! – tette hozzá Ödön.

Hermelin Henrik közeledett feléjük.  Tőle is megkérdezték, mi a véleménye arról, hogy őket nem szeretik az emberek. Henrik nagyon szomorú lett, mikor a téma felmerült, és nem akart felelni, pedig ő már hallotta az apukájától miért üldözték őket. Lehajtotta a fejét, és úgy tett, mint aki nem is hallotta a kérdést.

– Ne zavarjatok, pihenni szeretnék! – mondta, és bámulni kezdte a Csodaforrás vizét.

– Mi baja lett a bátyámnak? – súgta Hermelin Heni Ürge Ödönnek.

– A szülei is éppen ilyen arccal ültek, mikor beszélgettek a régi időkről! – felelte Ödön.

– Meg kell tudnunk az okát, miért bántottak bennünket régen az emberek, és hogy miért nem szerettek! – szólt Hermelin Heni.

Hermelin Henrik meghallotta, amit mondott, és rászólt:

– Ne légy olyan kíváncsi!

Heni elhallgatott. A bátyjával nem szeretett vitatkozni. Várt egy kicsit, majd útnak indult. Ahogy a réten sétálgatott, egy autó állt meg a távolban. Heni látta, hogy egy kisfiú száll ki belőle, alig látszott ki a földből, azonnal szaladni kezdett, éppen felé tartott. A hermelin lány megállt, azon gondolkodott, hogy elbújjon-e a gyerek elől, vagy inkább várja meg. Úgy döntött, marad ott, ahol van, különben sosem tudja meg, mi a nagy titok, miért nem szeretik őt és az ürge barátait az emberek. A kisfiú hamarosan észrevette, és mosolyogva közeledett felé. Mikor odaért, az egyik kezét előre nyújtotta, és meg akarta simogatni, de nem érte el. Hermelin Heni nem mozdult. A gyerek leguggolt, a fű olyan magas volt, hogy csak a feje látszott ki belőle. A hermelin kislány közelebb lépett, és abban a pillanatban a kis kéz már meg is érintette őt.

– Milyen szép vagy! Karcsú és puha szőrű, kedves arcú! Hogy hívnak? – kérdezte a kisfiú.

Heni nézte a kicsi zöld szemét, barna haját, a kék kockás inget és a farmernadrágot. Bizalmat érzett és gyorsan válaszolt:

– Hermelin Heni vagyok! Itt élek a rét közelében egy sziklahasadék mögött a szüleimmel. Te honnan jöttél?

– A városból érkeztünk a szüleimmel. Örülök, hogy megismertelek! – felelt a kisfiú, majd felállt, és gyalogolt tovább. Ürge Ödönnel találta szemben magát, lehajolt, és őt is megsimogatta. Ödön annyira meglepődött, hogy megszólalni sem tudott. A gyerek hamar tovatűnt. Henri jött lélekszakadva feléjük.

– Gyertek gyorsan, egy kisfiú megbotlott egy vakondtúrásban, ott sír pár méterrel távolabb a forrástól, vidítsuk fel! – mondta.

Hermelin Heni és Ürge Ödön rögtön gondolták, hogy ez csak az a kicsi fiú lehet, aki autóval érkezett a szüleivel, így szedték a lábukat, hogy mihamarabb odaérjenek. Látták, hogy a kék kockás inges gyerek szeme megtelt könnyel, és a térdét tapogatja.

– Had nézzelek! – szólt Heni, és meglegyintette a kisfiú arcát a farkával. A csiklandozásra ő elmosolyodott, és mikor Ürge Ödön két lábra állt, így nyújtogatta a nyakát felé, már nevetni kezdett.

– Hogy ti milyen mókásak vagytok! – kiáltott fel.

Henrik közben körbe-körbe szaladgált, hogy ezzel is szórakoztassa. Nem telt el sok idő, mikor két felnőtt állt meg mellettük, akik megkönnyebbülten mosolyodtak el. Azt látták, hogy az elkóborolt gyereküknek két hermelin és egy ürge bohóckodik, ami igazán mulatságosan festett.

– De jó, hogy utolértünk! Köszönjük hermelinek és ürge, hogy vigyáztatok rá! – mondták, majd kézen fogták és visszamentek az autóhoz.

Először Hermelin Heni szólalt meg:

– Nem úgy néznek ki, mint akik nem szeretnek bennünket!

Azután Ürge Ödön:

– Én is úgy láttam, éppen hogy tetszettünk nekik!

Hermelin Henrik így szólt:

– Mára már megszerettek! Régen a bundánk kellett nekik! Már nem így van.

– A régen az nagyon régen volt? – kérdezte Ödön.

– Igen. Olyan régen, hogy felejtsük is el! – javasolta Henrik.

Ebben mind a hárman egyetértettek. Szép kényelmesen hazaindultak. Otthon már várta őket a családjuk, akiknek részletesen elmesélték az esetet. Ők egy kicsit meglepődve hallgatták, de aztán sajnálták, hogy nem láthatták ezt a kedves családot.

            Aznap este a kisfiú gyorsan elaludt, és álmában ürge és hermelin lakótelepeken járt, ahol sok-sok kis állat vette körül, annyit simogathatta őket, amennyit csak akarta, ők nagyon örültek ennek. Ürge Ödön, Hermelin Heni és Henrik arról álmodott, hogy meglátogatták a gyereket, aki boldogan játszott velük és szeretgette őket. Az álmok találkoztak, a régi történetek bár ott lebegtek körülöttük, de szerencsére már egy sem volt igaz, mindannyian békésen alhattak, mert ők azok, akiket megszerettek az idők folyamán az emberek.

Megjegyzés: A fenti mese egy hermelin sorozat nyolcadik része. Előzőek:

Este a hermelineknél, A hermelin család nagy utazása, Hermelinek és sasok a Csodaforrásnál, Hermelin hála, A sárga pillangó látogatása a hermelineknél, Heni és a róka, Ürge Ödönke keresztelője