Császárpingvinek pelyhes fiókája

Császárpingvinek pelyhes fiókája.

            A Déli sark egy szélvédett helyén, melyet csillogó jéghegyek öveztek a fagyos jégtáblák világában, egy különleges napon megszületett Pelyheske, a kis császárpingvin fióka. 

            Apukája és anyukája is sokat izgult a tojásért, melyből kikelt, egészen mostanáig saját testükkel felváltva melengették a csikorgó fagyban. Így történt, hogy nagyon édes, egészséges, a szokásosnál is sűrűbb és pelyhesebb tollazatú utódjuk jött a világra.

A szülőket a hideg és az éhség nagyon megviselte, a költőhelyről több kilométerre kellett vándorolni táplálékért. Most, hogy Pelyheske megérkezett, alig várták, hogy megerősödjön, és ők elindulhassanak az óceánhoz élelemért.

Nagyon sok kicsi pingvin született egyszerre. A madarak szorosan összebújva álltak a metsző szélben, és a fiókák odabújtak hozzájuk. Hátukat a néha felvillanó napsugár útjába fordították, megpróbálták raktározni a meleget.

– A szélsők jöjjenek most középre! – kiáltotta az egyik pingvin, aki éppen középen állt. Ő maga és a mellette álló eltotyogott a síkos jégen a sor két végére, hogy most azok a madarak melegedhessenek, akiknek szélen eddig nem volt társa. Pelyheske ebben az igazságos, egymást féltő, és egymásra odafigyelő közösségben növekedett. Figyelte, ahogyan újabb és újabb kicsi fiókák kelnek ki a tojásból, látta, hogyan melengetik szüleik az átmeneti otthonukat, a saját életük kockáztatásával. Ha valamelyik pingvin szülő elejtette volna a tojást, akkor abból ebben a nagy hidegben bizony sosem kelt volna ki fióka.

– Milyen önfeláldozóak! – gondolta magában. 

Egyik nap az apukája úgy látta, hogy most már itt hagyhatják őt annyi időre, amíg elmennek a táplálék forrásáig, az óceánhoz. Rábízta őt egy még a tojását melengető anyukára. Mielőtt elmentek, megtanították néhány hangjelzésre. Az egyik arra szolgált, hogy veszély esetén használja, a másik pedig arra, hogy a sok fióka közül megismerjék, ha hallatja. Ez csak biztonsági intézkedés volt, szokás a pingvinek földjén, mert még soha nem történt olyan, hogy egy szülő ne ismerte volna meg a fiókáját.

Elindultak a víz felé. Már fél úton jártak, mikor egy barátjukat meglátták, amint ott áll összetörten. Annyira legyengült a költési időszakban, hogy úgy érezte, nem bír tovább menni. Ők közrefogták, támogatták, míg végre aztán sikerült mind a hármójuknak lemerülni az életet jelentő óceánban. Ott aztán terített asztal várta őket. Szárnyukkal evezve haladtak előre, boldogan forogtak jobbra-balra. Örömünnep volt ez számukra. Hirtelen elszállt a nélkülözés emléke is. Amikor a kínzó éhség már nem gyötörte őket, akkor a hazamenetelre gondoltak, hiszen Pelyheske már várta őket. Szerencsére vészjeleket nem adott le a kicsi, de tudták, hogy ő is hamarosan éhes lesz, így csőrükbe fogtak egy kis ennivalót, és úgy totyogtak visszafelé. Élénk sárga tollazatukat a fejükön már messziről észrevette a fiókájuk, és az öröm hangjai szöktek ki a torkából. Jó lesz megint együtt lenni! A kicsi madár nagyon hálásan fogadta a szomszéd néni gondoskodását, de azért anyával és apával mégiscsak jobb együtt lenni. Lassan elindult feléjük, és mikor találkoztak, csőrével megsimogatta őket. A szülők szárnyaikkal ölelték, és gyorsan megetették.

A nap most erősebben sütött, mint máskor, a pingvinek sétáltak egy nagyot ebben a fényben, itták magukba a sugarakat. A fiókák közben ismerkedtek egymással, botladoztak, csúszkáltak a jégen. A felnőttek számba vették, hogy kinek, hány kis pingvinkéje született. Azután tanítgatták kicsinyeiket, hogyan kell egymásra vigyázni, hogy kell a nagy hidegben testük melegét megőrizni. Elmesélték nekik, hogy nem sokára az óceán úszó jégtábláin fognak élni, ahonnan bármikor beugorhatnak egy kis ennivalóért. Igaz, ott jobban fúj a szél, nehezebb megmaradni a jégen, mint a költőhelyen, de szép sorban megmutatnak nekik mindent, amire szükségük lehet.

Pelyheske jó tanítvány volt. Nagyon figyelt, és utánozta a felnőtteket, gyorsan és jól tanult. Hamarosan már biztonságosan járt a jégen, és el tudott menni táplálékért is.

Mikor a nyílt vízre kiköltöztek, megváltozott az életük. Szabadabbá váltak, és soha nem éheztek. Egy nagy jégtábla volt az otthonuk, és nagyon élvezték, hogy akkor úsznak, amikor akarnak, akkor esznek, amikor éhesek. Versenyeket rendeztek a vízben, a legszebben és leggyorsabban úszó kicsi madár aranyérmet nyert. Pelyheske gyűjtötte az elismeréseket. Ügyességével és gyorsaságával kivívta a többiek tiszteletét.

Újabb költési időszak következett, egy kevésbé szeles, zártabb helyre vándoroltak. A felnőtt madarak tojásokat raktak és melengették őket. Pelyheske látta, hogy szülei egyre fáradtabbak és éhesebbek. Úgy gondolta, hogy megteszi az óceánig és vissza az utat annyiszor, ahányszor csak bírja, és mindig hoz a csőrében ennivalót az anyukájának és apukájának. Odafelé menet hátszelet kapott, szinte repült az vízig. Örült a szerencséjének, így nem fáradt el nagyon. Több ereje maradt a visszaútra. Gyorsan evett, majd annyi táplálékot, amennyit csak elbírt hínárokkal a hátára kötött. Újabb szerencse érte. Kisütött a nap, és jótékonyan melengette a testét. Igazi öröm volt így menetelni a többiek felé!

Már messziről látta, hogy a szülei egészen lesoványodtak az elmúlt időszakban, és kókadtan állnak a többiek között, akik testükkel melengették egymást. Mikor észrevették Pelyheskét, mindannyian üdvrivalgásba kezdtek. A kis pingvin gyerek levette a hátáról a hínárral odakötözött ennivalót, és szétosztotta a nélkülöző szülők között. Megpihent egy éjszakára, és másnap így szólt a többi hasonló korú gyerekhez:

– Ha elég erőt éreztek magatokban, gyertek utánam, elvezetlek benneteket az éléskamráig! Ha lemerültünk a vízbe és jól laktunk, segítek nektek hínárt keresni, gyűjtünk táplálékot és rákötözzük a hátunkra, úgy hozzuk el a szüleinknek!

Mikor elindult Pelyheske, száz kis pingvin követte. A szél és napsugár egész útjukon segítették őket. A jég síkos és hideg volt, de hátszél fújt, és a nap is sütött, szikráztak a környező jéghegyek. Csodálatos látvány kísérte útjukon. Gyorsan haladtak előre, és visszafelé is. Elég ennivalót hoztak, így minden tojást melengető szülő jól lakhatott.

– Nézzétek, kikelt az első kistestvérünk! – kiáltott Pelyheske.

– Mennyivel kisebb, mint én! És milyen finom, puha kis tolla van! De aranyos! – lelkendezett. Úgy érezte, hogy ő is hozzájárult a kicsi megszületéséhez, és ettől nagyon boldog lett.

            Telt-múlt az idő, és Pelyheske észrevétlenül az egész nagy csapat irányítójává vált. Mire felnőtt, már minden társa tőle kérdezte meg, hogyan oldja meg a problémáját. Ő szívesen segített mindenkinek. Irányítása alatt soha nem éhezett egy madár sem. Ott, a Déli sarkon, a nagy hidegben, olyan ügyesen melengették egymást, hogy egyikük sem fázott. Pelyheske vezetésével mindig a legszélvédettebb területet találták meg, és ott költötték ki tojásaikat. Az egész nagy pingvin család ünnepelte őt, mikor párt talált, és neki is fiókája született, egy kicsi Pelyheske.