A kis kapibara

A kis kapibara.

            Alkonyodott. A vízparton egy barna, négylábú, puha szőrű kis kölyök kapibara ült. Látszott rajta, hogy valakit vár.

            Amikor már majdnem teljesen besötétedett, egy aggódó hang verte fel a csendet.

– Merre vagy Kapi? – kereste a mamája.

– Itt, ahol úszni szoktunk! – felelte a kis kapibara.

– Gyere vacsorázni! Már megterítettem az asztalt! – hívta az anyukája, amint a közelébe ért.

– Még nem tudok hazamenni! Várom a barátom! – válaszolt a kölyök.

– Friss füvet és magvakat tálaltam! Nagyon szereted! – győzködte a kapibara mama.

– Nem kérek. Várok még – jelentette ki Kapi.

A kapibara mama jobbnak látta, ha leül a kisfia mellé, és elbeszélget vele. Nem tudta, hogy ki a barátja, ezért csendesen érdeklődni kezdett.

– Kivel találkoztál ma? Nem volt eddig barátod, gondolom, ma találtatok egymásra – magyarázkodott.

– Igen! Amikor nagyon melegem lett, bementem úszni, és észrevettem, hogy egy kicsi teknős kapálózik a vízben. Gyorsan megközelítettem, és felajánlottam neki, hogy a hátamra veszem. Azt felelte, hogy nem szükséges, mert szeretne még pancsolni. Én nem is gondoltam, hogy ő csak játszik a vízben, azt hittem, elfáradt, és ezért nem bír tovább haladni. Meg akartam menteni – mesélte felélénkülve Kapi.

– Óh, milyen kedves tőled, hogy segíteni szerettél volna! – dicsérte meg kapibara mama. – Mi történt azután? – kérdezte.

– A teknős mellett maradtam, és megismerkedtünk. Tekinek hívják, és nagyon szereti a vizet, de a szárazföldet is. Azt mondta, hogy estefelé kijön a partra, hogy beszélgessünk – válaszolt Kapi, és ebben a pillanatban feltűnt a közelben a barátja. Lassan, megfontoltan, fejét a magasba emelve mászott ki a partra. Amikor észrevette a felnőtt kapibarát, megállt, és kérdőn nézett rá.

– Ne aggódj, ő a mamám, és nem bánt téged! – nyugtatta meg a kölyök.

Teki bólintott, és határozott léptekkel hamarosan melléjük érkezett.

– Kicsit késtem, ne haragudj. Apukám most tért haza és együtt vacsoráztunk – szabadkozott.

– Hol járt az apukád? – kérdezte Teki.

– A Nagy Mocsárban takarított a többi felnőttel együtt – hangzott a válasz.

– Értem.  Akkor most játszunk egy kicsit? – csillant fel a kis kapibara szeme.

– Szerintem inkább holnap! Akkor majd felülök a hátadra, ahogy ma szeretted volna! Viszel a vízben egy kicsit! Jó? – ajánlotta Teki.

– Miért nem ma? – szólt csalódottan Kapi.

– Késő van, és vár az anyukád. Talán még nem is vacsoráztatok. Holnap több időnk lesz! – felelte Teki.

– Igaz! – egyezett bele Kapi, és felállt. Intett a barátjának, és a mamájával együtt elindult hazafelé.

– Nagyon okos és figyelmes barátot szereztél! – jegyezte meg a kapibara mama a vacsoránál. – Hívd meg hozzánk, ha van kedved! – tette hozzá.

            Kapi aznap nagyon gyorsan elaludt. Álmodott a napsütésről, a mocsarakról, a folyókról és Tekiről, akit meg akart menteni. Bár nem volt védelemre szükség, de ez a jóindulat így is a barátságuk kezdete lett.