Távoli tónál

Távoli tónál.

            A nap narancssárga fényben tündökölt, a tó vize aranyban játszott. A közeli nádasban egy magányos hattyú pihent, apró koronáján megcsillantak a színes sugarak.

            Valahol messze, a hegyek között, egy királyfi állt a palota egyik nyitott ablakában. Figyelte az izzó korongot az égbolton, mely lassacskán lebukott a hegyek mögött. Nézte az ezerszínű felhőket, egészen addig, amíg a belőlük áradó nyugalom teljesen átjárta a lelkét. A királyfi nem találta a helyét a csodálatos palotában, szeretett új dolgokat látni és kipróbálni. Érdeklődő természete arra ösztönözte, hogy megismerje a világot. Fiatal kora ellenére nagyon sok országban járt már, megtanulta az ott élő népek szokásait és nyelvét. Apja, a király úgy gondolta, hogy erre nagy szüksége lesz, ha uralkodónak őt választják, ezért mindig támogatta fia utazásait.

Ezen az estén, mikor csend és nyugalom honolt a királyságban, a királyfi leült az íróasztalához, kihúzott egy fiókot, és annak rejtekéből elővett egy képet. Gyerekkora óta őrizte, úgy, mint egy hatalmas kincset. Egy távoli tó partján állt egy távoli ország királylánya, egy kislány, barna szeme mosolygott, arca kipirult, kezével a víz felé mutatott, kék tüllruha és kicsi aranykorona volt rajta. Sok év telt el azóta, hogy ezt a képet kapta. Gyerekként járt a távoli királyságban, ahol olyan barátságosan fogadta a családját és őt az ottani király. Együtt játszott a tóparton a távoli királylánnyal, mindketten levették a cipőjüket, és mezítláb szaladgáltak a homokban. Kavicsokat dobáltak a vízbe, versenyeztek, hogy melyikük tudja távolabbra hajítani. Hallgatták a csobbanásukat, élvezték a lágy szellőt, és a cirógató napsugarakat.

Egyszer csak hatalmas morajlást hallottak, a víz kilépett a tó medréből, egy nagy hal emelkedett ki belőle, és így szólt:

– Én vagyok a tó ura, a fiamnak nincs játszótársa, gyere el velem a mélybe, és játszatok együtt!

– Nekem van már játszótársam, de ha elhozod a fiad, ő is beállhat közénk! – felelte a királylány.

A nagy hal eltűnt a mélyben, és pár perc múlva egy ezüstszínű halacskával tért vissza. Kitette a partra, de ő ott csak tátogott.

– Látod, nem tudtok együtt játszani, mert a fiam csak a vízben jut levegőhöz. Gyere velem királylány, leviszlek a tó fenekén álló palotámba! – mondta a távoli tó ura.

A királylány megsajnálta az ezüstszínű halacskát és az apját, ezért így szólt:

– Jól van. Elmegyek hozzátok, játszom egy kicsit a fiaddal!

Elköszönt a királyfitól, a nagy hal hátára ült, és eltűnt a mélyben. A tó fenekén álló palotába mentek, ahol minden csupa kristályból volt, csillogott a tengeralatti sötétségben is. A királylány tudta, hogy egy csodás helyre érkezett, játszani kezdett az ezüstszínű halacskával, de egy idő múlva hazavágyott, és így szólt:

– Ennek a tónak az ura, te nagy hal, légy szíves vigyél haza, várnak a parton!

– Nem viszlek, mert kellesz a fiamnak! – szólt a nagy hal, és bezárta a palota ajtaját. A királylány azt gondolta, ha nem fog játszani a kis hallal, akkor elengedik őt szabadon. De sajnos nem így történt.

– Játssz a fiammal, mert különben hattyúvá varázsollak! – kiáltott rá a nagy hal.

A kicsi királylány nem tudott parancsra játszani. Elkeseredetten próbálkozott, de már nem sikerült nevetgélni, futkározni a kristály bútorok között. Kedves sem tudott lenni, jó szíve csalódottan és félve dobogott. A kicsi ezüstszínű hal unatkozott, meglátta ezt az apja, és egy pillanat alatt hattyúvá varázsolta a királylányt.

Közben a parton a kicsi királyfi hiába várta a távoli ország királylányát. Nem mozdult onnan, csak nézte a vizet. Egy fehér hattyú úszott a közelébe, ő megsimogatta, és úgy látta, hogy egy kis aranykorona van a fején.

A királyfi besietett a palotába és ott elmesélte, hogyan hívta játszani a tó ura a királylányt. A távoli ország királya átkutattatta az egész tavat. Feldúlták a nagy hal palotáját, de nem találták meg őt. A királyfi mondta, hogy látott egy hattyút koronával a fején, de senki sem hitt neki, azt gondolták, hogy csak képzelte. Sírtak-ríttak, de nem tehettek semmit. A királyfinak emlékül adtak egy képet a királylányról, és ő eltette az íróasztala rejtett zugába.

Ezt a képet tartotta most a kezében. Az emlékek elhomályosították a tekintetét, de a gondolatai szabadon szárnyaltak. Bejárta a világ országait, látott sok embert, de soha senkivel nem érezte olyan jól magát, mint a távoli tó partján a kislánnyal. A képet a zakója belső zsebébe tette, épp a szíve fölé, és sietős léptekkel az apjához ment.

– Apám, indulok a távoli tó partjára, megkeresem a királylányt! – mondta.

– Fiam, mi jut eszedbe, évek teltek el azóta, és senki sem találta!

– Én megtalálom! – felelte határozottan a királyfi. Felnyergelte a lovát, és már száguldott is a távoli ország felé. Mikor végre a távoli tó partjára ért, leszállt a lováról, és kémlelni kezdte a vizet. Sokáig állt így, figyelte a fények játékát a víz felszínén. Már kezdte feladni a reményt, hogy megtalálja a királylányt, mikor a nádas felől egy fehér hattyú úszott felé, és megállt előtte a tó szélén. A királyfi lehajolt, és megsimogatta a fejét. A keze egy kis aranykoronába ütközött.

– Tudtam, hogy itt vagy a tóban! Tudtam, hogy te vagy az! – mondta.

A fehér hattyú szomorúan lehajtotta a fejét. Már nagyon régen várt erre a pillanatra, hogy újra lássa a királyfit, de most, hogy elérkezett, nem akarta tartóztatni, hiszen ő már hattyú, nem ember.

– Ne félj, itt maradok veled! A világ minden zugát ismerem, de nekem csak ott jó, ahol te vagy! – mondta a királyfi és magához ölelte a hattyút. Miközben a királyfi lehajolt hozzá, kiesett a zsebéből a régi fénykép, melyet a szíve fölött tartva hozott ide. A szeretettel átitatott kép a fehér hattyú tollai közé pottyant, és a királylány vágya a királyfi szeretetével együtt megtörte a gonosz varázslatot. Nem telt bele egy pillanat, és a hattyúból egy csodaszép fiatal lány lett, aki gyerekkorában a királyfi játszótársa volt. Ott álltak ketten a távoli tó partján, és szorosan ölelték egymást.

– Nem adlak többé oda a tó urának! – mondta a királyfi.

– Nem mennék vele én sem! Nekem itt jó, veled! – felelte a királylány.

            Mikor a nap nyugovóra tért, bementek a palotába. Volt nagy öröm! Visszatért a királylány! A királyfi megkérte a kezét, és hamarosan nagy lakodalmat csaptak. Mindenki ott volt, aki táncolni tudott, így három napon át tartott a vígasság. Én is elmentem, pedig nem hívtak, de muszáj volt látnom, hogy elmondhassam nektek, hogy a távoli tónál a világ legszebb esküvőjét láttam!

https://meskete.hu/mesek/iro/kovacsne-demeter-monika-iringo/2056

Szavazható meséim 2024 júl.31 -ig: 

https://meskete.hu/mese/erdo-melyen-kiscica/3831

https://meskete.hu/mese/a-mesemadar-es-a-kisfiu/5493

https://meskete.hu/mese/medvebocsok-a-patakban/5948