A Mesemadár és a kisfiú

A Mesemadár és a kisfiú.

            A kisfiú mélyen aludt, a mackóját mind a két karjával magához szorította, úgy, hogy szusszanni is alig tudott. A nap első sugarai már bekukkantottak a lazán lehúzott redőny résein, és megcsiklandozták a maci orrát, melyre ásítozva felébredt. Nem mozdult, ki akarta élvezni az időt, amit még a puha paplan alatt, a gazdája mellett tölthet.

            A napsugár nem elégedett meg azzal, hogy a macit felébresztette. Haladt tovább, és a kisfiú csukott szemhéján elidőzött néhány pillanatig. Mivel ő továbbra is úgy aludt, mint a bunda, a vékony fénysugár a játékpolcra kúszott, melyre narancssárga mintát festett.

Hirtelen madárcsivitelés törte meg a hajnali csendet. A kisfiú felébredt a zajra, és álmosan megdörzsölte a szemét, miközben a macinak sikerült kicsit megmozgatni a tagjait.

– Hallgass el, kismadár! – kiáltott a gyerek, de a hangja nem hatolt át a bezárt ablakon.

– Milyen madár vagy te, hogy ekkora zajt tudsz csapni? – mondta a kisfiú, és kikelt az ágyból. Egyik kezében a maciját tartotta, a másikkal felhúzta a redőnyt. Arcát az ablaküveghez nyomta, és kitekintett. Nagyon meglepődött, mert egy szivárványszínű nagy madarat látott a párkányon ülve, aki éppen a szobába kukucskált, így találkozott a tekintetük. A madár örömében az eddiginél is hangosabban kezdett csiripelni.

– Hallgass már, az egész környéket felvered! – kiáltott rá a kisfiú, de ő nem hallott semmit belőle, csak dalolt tovább. A kisfiú mérges lett, és kinyitotta az ablakot, úgy kiáltott rá.

– Csend legyen! Nem érted?

A madár megijedt. Szárnyát szétnyitotta, mintha repülni akarna, a szirvárványszínű tollak csak úgy szikráztak a felkelő nap fényében. A kisfiú haragja egy pillanat alatt elpárolgott, arca csodálatot sugárzott, mert ilyen gyönyörű színes tollakat eddig még nem látott. Alig telt el néhány pillanat, és észrevette, hogy a madár egyik szárnya megsérült. Szánalommal telt meg a szíve, azonnal kinyújtotta a kezét, és megsimogatta.

– Ne haragudj, hogy rád kiabáltam. Nem tudtam, hogy megsebesültél. Gyere be, maradj nálam, amíg meggyógyulsz! – mondta, és a macival a karján elállt az ablakból.

A madár hálásan tipegett a párkányon, majd beugrott a szobába, éppen a szőnyeg közepére esett. A kisfiú hozott neki enni és innivalót, majd miután a madár engedelmesen evett és ivott, belefektette a nagy dömperjébe, amivel homokot szokott hordani az udvaron.

– Van még időnk reggelig, használjuk ki, és aludjunk! – szólt a szép madárhoz.

– Akarod, hogy meséljek neked? – nézett rá a madár.

– Ó, te nem csak csicseregni, hanem mesélni is tudsz? – kérdezte a kisfiú.

– Igen, tudok, mert én Mesemadár vagyok! – mutatkozott be a szivárványszínű.

– Mesélj nekünk! – kérte a maci, és hozzábújt a kisfiúhoz.

– Gyere, feküdjünk le, és hallgassuk Mesemadarat! – mondta a kisfiú, és bebújt a paplan alá a macijával. Behunyták a szemüket, és a színes tollú madár szépen, csendesen mesélni kezdett.

– Ahol a világon a legszebben süt a nap, ahol színes felhők járnak az égen, ahol gyémántcseppek hullanak ha esik az eső, ahol simogató dallamokat hord szét a szél, ott lakom én, a többi szivárványszínű madárral együtt. Az országunk végtelen, elfér benne mindenki, aki velünk szeretne élni. A sérült játékokat felröpítjük oda, meggyógyítjuk őket, és addig maradnak nálunk, ameddig szeretnének. Éjszakánként a csillagokon üldögélünk, játszunk a holdsugárral, és kémleljük a Földet. Ilyenkor csend van, és felhallatszik minden sóhaj, minden panaszos szó. Mi éjjelente odaszállunk, ahonnan a sóhajok és panaszos szavak jönnek, ahol szomorúság tölti el a gyerekek szívét, letöröljük a könnyeket, vidámságot viszünk, és másnap örömre ébrednek.

– Akkor sérültél meg, amikor valakinek segíteni akartál? – kérdezte a kisfiú.

– Igen. Gyakran előfordul, hogy valaki nem tudja elfogadni a segítséget, és meggondolatlanul elüldöz bennünket. Ilyenkor könnyen elveszítjük a fejünket, nekirepülünk egy üvegtáblának, és megütjük magunkat. De ne aggódj, gyorsan gyógyulunk, ha gondoskodó kezekre találunk! – nyugtatta meg a madár.

– Te is így ütötted meg magad? – kérdezte együttérzően a kisfiú.

– Igen. Egy gyerek magányosnak érezte magát, sírt, mert rosszat álmodott, lejöttem hozzá, meglátott és elüldözött, én megzavarodtam és nem vettem észre, hogy az ablak egyik szárnya zárva – felelte Mesemadár.

– Nekirepültél és az egyik szárnyad megütötted – fejezte be a történetet a kisfiú.

– Igen, de ne félj, holnapra meggyógyulok! A te jóságod és figyelmed ebben sokat segít! – mosolygott a színes madár.

– Igen, holnapra meggyógyulsz!– bíztatta a kisfiú, és ettől a gondolattól mindketten megnyugodtak, a madár szeme és a kisfiúé szinte egyszerre csukódott le. A maci jól befészkelte magát a kisfiú karjába, és ő is mély álomba merült.

Reggel a kisfiú első dolga az volt, hogy Mesemadárhoz szaladt.

– Mutasd a szárnyad! – kérte. Mesemadár már ébren várta, kitárta a szárnyait, és csodák csodájára nyoma sem volt sérülésnek rajta.

– Örülök, hogy meggyógyultál, de szeretném, ha még maradnál! Neked jó itt lenni? – kérdezte a kisfiú.

– Nekem nagyon jó itt, maradok még egy kicsit, ha szeretnéd, de ha sóhaj, panasz száll felém, akkor annyi időre elmegyek, amíg vígaszt viszek. Így jó neked? – kérdezte Mesemadár.

– Igen így jó lesz! – felelte a kisfiú.

            Aznap senkinek nem volt szomorúságra oka, így együtt játszottak a kertben, délben Mesemadár felröpítette a kisfiút az otthonába, ahol a világon a legszebben süt a nap, ahol színes felhők járnak az égen, ahol gyémántcseppek hullanak ha esik az eső, ahol simogató dallamokat hord szét a szél. Megismerkedett a többi szivárványszínű madárral, az ott gyógyuló játékokkal és megvárta az estét, kiült a csillagokra, és mikor meghallotta a sóhajt, akkor Mesemadár visszarepítette a Földre.

A sóhajok hamar elszálltak és szertefoszlottak, a szivárványszínű madár örömre cserélte őket a gyerekek szívében.

  A kisfiú ezentúl minden nap találkozott Mesemadárral, aki olykor ott maradt vele, és csendes szóval álomba ringatta.