Szentjánosbogárka lámpása

Szentjánosbogárka lámpása.

            A szentjánosbogár család az erdőben lombos fák árnyékában álló gombaházban lakott. A nappalokat általában otthon töltötték, elvégezték a házimunkát, olvasgattak, tanultak, játszottak és pihentek.

            Egyik alkalommal éppen ebédhez készülődtek, mikor zajt hallottak. Ezen az elhagyatott helyen ez igen ritka esemény volt, így azonnal felfigyeltek rá. Kinéztek az ablakon és látták, hogy egy család közelít feléjük. A kislány olyan öt, a kisfiú nyolc éves lehetett. Az apukájuk és az anyukájuk a gyerekek mögött jöttek és beszélgettek. A kislány apró, színes virágokat látott meg a fa alatt és odaszaladt, hogy leszedje őket.  Szentjánosbogárka még sosem látott ilyet. Kíváncsian kukucskált ki az ablakon, már egészen kihajolt rajta, és hopp, egy pillanat alatt a földön találta magát. Szülei ijedten kiáltottak utána:

– Gyere haza gyorsan, repülj vissza az ablakon át!

Szentjánosbogárkát azonban elvarázsolta a virágot szedő kislány látványa. Rózsaszín ruhácskája, ugyanolyan színű hajdísze nagyon tetszett neki. A kislány leguggolt, úgy kereste a csokrába legjobban illő színeket. Egyszer csak meglátta Szentjánosbogárkát a fűben.

– Apa nézd, mit találtam! Gyere nézd meg, egy kis bogár! Még sosem láttam ehhez hasonlót!- kiáltott fel.

Az apukája odament, és lehajolt hozzá.

– Mutasd, had lássam! – mondta.

Ekkor azonban Szentjánosbogárka megijedt, hogy már ketten is figyelik őt, kiterjesztette a szárnyait és gyorsan fel akart szállni. Igen ám, de az éppen akkor odaérkező kisfiú tenyerébe fogta.

– Csak meg szeretnénk nézni! – nyugtatta a bogarat, akire ez rá is fért, mert már komolyan elkezdett félni.

Anya ránézett Szentjánosbogárkára, aztán összenéztek Apával, és szinte egyszerre mondták:

– Ez itt egy szentjánosbogár!

– Sok szép nyári estét töltöttünk ezeknek a bogaraknak a társaságában, jól ismerjük őket. Engedd el kisfiam, ilyenkor nappal ők pihennek, majd éjjel jönnek ki az erdőbe, ők világítják meg az elhagyatott utakat – folytatta Apa.

– Menj és pihenj le! – kiáltották a gyerekek, de Szentjánosbogárka ijedten, összekucorogva ült a kisfiú tenyerében. Ezekre a szavakra azonban gyorsan erőt vett magán és felszállt.

A szülei aggódva várták a gombaház belsejében, az apukája egészen lement az ajtóig, kitárta, úgy állt ott, harcra készen. A gyerekek azonban tovább sétáltak szüleikkel. Apukájuk út közben ezekről a kis bogarakról mesélt, akik nyári éjjeleken, mikor már minden elcsendesedett és teljes a sötétség, megannyi lámpásként világítják meg az erdőt, sárga és zöld fényükkel mesebeli látványt nyújtanak az arra járóknak.

Szentjánosbogárka a gombaház szobájában lefeküdt az ágyába, és nehezen bár, de elaludt. Mikor felébredt, a szülei óva intették attól, hogy máskor is engedjen a kíváncsiságának, elmondták, hogy ez a kaland végződhetett volna sokkal rosszabbul is.

Az este nagyon hamar eljött. A föld még ekkor is meleget sugárzott magából, hiszen egész addig sütött a nap rá, és sugaraiban megfürdette az egész környéket.

A kislány és szülei az erdei faházban ahol nyaraltak, lefekvéshez készülődtek. Miután mindenki elaludt, a kislány suttogva kérdezte bátyját:

– Alszol? – Aztán még egyszer, hangosabban:

– Alszol?

– Nem, már nem. Miért ébresztettél fel? – kérdezte a kisfiú.

– Te nem vagy kíváncsi a zöld és sárga lámpásokra az erdőben? – kérdezte a kislány.

– Amivel a szentjánosbogarak mutatják az utat? De igen!

– Gyerünk, nézzük meg! – javasolta a kislány.

A két gyerek gyorsan felöltözött, a nyári meleg éjszakán a nyitott ablakon kimásztak és  elindultak azon az erdei úton, ahol nap közben a szüleikkel jártak. Mentek, mentek előre, de nem láttak semmilyen lámpást, csak sötétséget. Közben huhogást hallottak, a kisfiú azonban tudta, hogy ez a bagoly kiáltása, nem kell tőle megijedni. Kézen fogta a kishúgát, és úgy óvta. Nem tudták mióta gyalogolnak, de már vissza nem fordulhattak, mert arrafelé is sötétség honolt.

Szentjánosbogárka már kinn volt a fák között, éppen azon fáradozott ő és családja, na meg az összes rokona, hogy sárga és zöld fényeikkel megvilágítsák az éjjeli állatok útját, akik éppen akkor indultak vacsoráért.  A kis engedetlen bogár azonban elkóborolt a szüleitől. Így meglátta a testvéreket, amint kézen fogva az erdőben mászkálnak. Odarepült hát.

– Gyerekek, segíthetek?– kérdezte.

– De jó, itt egy sárga lámpás! – örült meg a kislány.

– Erre gyertek, mutatok még többet is! – azzal Szentjánosbogárka odavezette a nagy szentjánosbogár családhoz a gyerekeket.

– Ó, de csodálatos! Milyen szép! – kiáltott fel a kisfiú és a kislány. Ezernyi szentjánosbogár világított, elűzve az erdő sötétjét, sárga és zöld színek cikáztak mindenfelé.

A két gyerek leült egy kidőlt fa törzsére, ámultak-bámultak, ilyet ők még sosem láttak. Felülmúlta minden képzeletüket, valóban, ahogy Apa mondta, mesebeli látványt nyújtottak.

– Ahogy Apa mondta – erről aztán eszébe jutott a gyerekeknek, hogy a szüleik biztosan keresik őket és nagyon izgulnak értük. Hogy menjenek vissza? Hiszen ha nem jön eléjük Szentjánosbogárka, akkor már régen eltévedtek volna. Nem tudták mitévők legyenek. Azonban a kis bogár felajánlotta a segítségét. Így szólt:

– Én és a szüleim hazavezetünk titeket! Egyedül nem mehetek, de ők elkísérnek. Együtt világítjuk be nektek az utatok!

Azzal gyorsan felszedelőzködtek, és mivel az idősebb szentjánosbogarak ismerték a faház felé vezető rövidebb utat, így néhány perc alatt hazavezették a gyerekeket.

Nagyon jókor érkeztek! A szülők már teljesen felöltözve várták a kereső csapatot, akik a gyerekek felkutatására indultak volna, ha ők nem lépnek be akkor a kertajtón.

Anya és Apa megkönnyebbülten látták, hogy nem esett baja a gyerekeiknek. Ámulva nézték az apró színes fényeket, melyek lámpásokként világították be a kisfiú és a kislány hazavezető útját. Megérkezett a kereső csapat is, akik örömmel vették tudomásul, hogy ma rájuk itt nem lesz szükség. Ők is megcsodálták a sok kicsi lámpást, majd mindannyian köszönetet mondtak Szentjánosbogárkának és családjának a segítségért.

            Mikor mindenki hazament, Apa és Anya még akkor, az éjszaka közepén megkérte a gyerekeket, hogy többé ne szökjenek el otthonról. Bár jól végződött az eset, de ez csak a szerencsének köszönhető. Mindannyian megegyeztek abban, ha látni szeretnének valamit, akkor megbeszélik a szüleikkel, és ha lehet, együtt elmennek megnézni.

– Apa, én még látni szeretném, ahogyan világít éjjel Szentjánosbogárka – suttogta a kislány.

– Én is – csatlakozott a kisfiú.

– Rendben. Most feküdjünk le, aludjunk, holnap megbeszéljük, hogy mikor megyünk el együtt hozzájuk, hogy megnézzük őket újra – felelte Apa.

Így, hogy tisztázták a dolgokat, és tudták, hogy másnap ismét szép látványban lesz részük, a szülők és gyerekeik a kis faházban mély álomba merültek.

Az erdő mélyén ezalatt Szentjánosbogárka a családjával együtt kitartóan világított egészen pirkadatig.