Sese manó mókust keres

Sese manó mókust keres.

            A tavaszi reggel friss illatokkal és kellemes napsütéssel érkezett. Sese manó szobája előtt a kertben már zöldellt a fa, ennek ágán üldögélt egy cinegemadár. Éppen azon gondolkodott, hogy az ablakpárkányra repül, és bekukkant a lehúzott redőny résein át, amikor meghallotta, hogy felébredtek a háziak.

            Sese manó felhúzta a redőnyt, és kitárta az ablakot, majd észrevette a kis cinegét.

– Jó reggelt! Mondani szeretnél nekem valamit? – szólította meg.

– Jó reggelt! – felelt a kismadár, és izgatottan rebegtette szárnyait. – Szükség van rád az erdőben! A kismókus eltűnt az odúból! A szülei kétségbeesve keresik, de sehol sem találják! – folytatta.

– Azonnal megyek! – ígérte Sese manó, gyorsan felöltözött, és se szó se beszéd kiszaladt a házból. Manó mama csóválta a fejét, hogy már megint úgy viharzott el, hogy el sem köszönt, aztán arra gondolt, hogy biztosan sürgős esethez sietett.

A manógyerek úgy száguldott a manóúton, hogy alig érte a lába a földet. A szemüveges süni és az álmodozó sünilány csak a port látták, ami kísérte a nagy rohanást.

– De jó, hogy tegnap kijelöltük a manók útját! Így teljes biztonságban vagyunk! – gondolták magukban, és elégedetten motoszkáltak tovább a fűben.

Sese manó hamarosan megérkezett a mókus odú elé. Mókus mama kezét tördelve állt az ajtóban, a legkisebb mókus ijedten bújt hozzá.

– Végre itt vagy! – kiáltotta, és gyorsan összeszedte a gondolatait. – Mire felébredtem, már nem volt az ágyában Mókusfiú. Körülnéztem a lakásban, de sehol sem találtam. Felköltöttem Mókus papát, hogy azonnal induljon a keresésére. Ő először a környéken kutatta, majd szólt, hogy elindul a patakpart felé, hátha arra ment, és szegényke most nem talál haza, ott sír valahol – folytatta idegesen.

– Nyugodj meg, biztosan megtaláljuk! – simogatta a manógyerek az aggódó mama kezét, majd mint a villám, úgy elrohant. Belesett a környéken minden bokor alá, megkérdezte az erdei madarakat, hogy nem látták-e az eltévedt mókust, de nem járt sikerrel. Észrevette Mókus papát, amint a patak felé vezető úton minden odúba betekint, ezért bár jól tudott fára mászni, most inkább lent keresgélt a földön. Amint nézelődött, egy nagykalapos óriásgomba megszólította:

– A mókusgyereket keresed? Itt aludt az előbb a kalapom alatt, mondtam neki, hogy menjen haza, de azt felelte, hogy előbb szétnéz errefelé!

– Merre indult innen? – kérdezte Sese manó.

– Arra! – mutatott a patakpart irányába a gomba, és a kismanó szaladt az új nyomon tovább. A patak ezüstösen csillogott a napfényben, és a partján ott üldögélt egy kicsi mókus. Nézte a vízből kiugráló halacskákat, a színes pillangókat és katicabogarakat, amint a csörgedező lágy hullámok fölött repkednek. Sese manó óvatosan közelebb lépett hozzá, és csendesen leült mellé.

– Óh, ez nagyon szép! – mondta halkan. A kismókus szeme felcsillant, amikor ezt meghallotta.

– Ugye? Nekem is nagyon tetszik! – sóhajtotta.

– Mióta ülsz itt? – kérdezte Sese manó.

– Nem tudom. Még éppen csak hajnalodott, mikor felébredtem, mindenki aludt az odúban, nekem pedig kedvem lett egyet sétálni. Elindultam, közben elfáradtam, aludtam egyet a nagykalapos gomba tövében. Aztán tovább haladtam és észrevettem ezt a patakot. Jó itt ülni a parton és nézelődni – válaszolt a mókusgyerek.

– Igen, nagyon kellemes – ismerte el Sese manó. – Tudod, miközben te itt üldögélsz, és élvezed a látványt, a családod nagyon aggódik érted – tette hozzá.

– Ezt miből gondolod? – érdeklődött a mókusgyerek.

– A cinegétől hallottam először, hogy keresnek téged. Mikor elmentem hozzátok, láttam az anyukádat, tördelte a kezét, annyira félt, hogy bajod esett – felelte Sese manó.

– Menjünk akkor haza! – kérte a mókusgyerek.

– Igen, induljunk! – bólintott Sese manó.

Amikor a fák közé értek, találkoztak Mókus papával, aki nagyon megörült, hogy sértetlenül megvan a kisfia. Beszéltek néhány szót, és előre ment, hogy Mókus mamával közölje a jó hírt. A nagykalapos gomba arcáról is eltűnt az aggodalom, amikor meglátta a manót és a mókust hazafelé haladni.

– Te szóltál otthon, amikor elindultál engem megkeresni? – kérdezte a kismókus út közben.

– Nem. Én sem szóltam. Se szó, se beszéd eljöttem – vallotta be a manó.

– Se szó, se beszéd – ismételte a kismókus. Ezért lett Sese manó a neved?

– Igen, ezért. Próbálok változni. Próbálok megfontoltabb lenni – mondta Sese manó.

– Az nagyon jó. Biztos sikerülni fog! – bólintott a mókusgyerek.

Hamarosan a mókus odú elé értek, ahol már várta őket a mókus család. Megölelték a kismókust, elköszöntek Sese manótól és behúzódtak az odúba.

– Hazavittem a kismókust! – újságolta el Sese manó, amikor belépett a kertbe.

– Hallottam, hogy a cinege hívott téged, és amikor Manó mama kilépett az ajtón, rögtön szóltam neki, hogy a kismókus keresésére indultál! – felelte az éneklő alma.

– Igen, gondoltam, hogy így lesz! Köszönöm! – könnyebbült meg Sese manó. – Milyen kár, hogy nincs mindenhol éneklő gyümölcsfa! – tette hozzá, és bement a házba.

            Manó mama étellel, itallal várta, és reggeli közben részletesen megbeszélték a történteket. Sese manó sikerrel járt ezen a napon is, mint minden más napon, bár nem bánta volna, ha kevesebb dolga akad.