Mormotasimogatás

Mormotasimogatás.

 A kastélypark öreg fáinak lombját lágy szellő borzolta, az egyik vastag törzsű árnyékában egy mormota szobor rejtőzött. A kedves kis állat két lábon állt, fejét a magasba emelte, mintha minél távolabbra szeretne nézni, egyenes gerinccel és kíváncsian talán a kerti tó felé, és a mögötte húzódó magas hegyek irányába.

            A kastély hatalmas teraszán egy almazöld ruhás kislány ült, órák óta olvasott. A történet teljesen elragadta, mert alig mozdult meg, leginkább csak akkor, ha lapozott. Mikor a könyv végére ért, a Nap már alacsonyan szórta sugarait a Földre.

A kislánynak eszébe jutott, hogy máskor ilyenkor már sétálni szokott, és elindult a vastag törzsű fa irányába. Mikor odaért a szoborhoz, kissé lehajolt, és megsimogatta a Mormota fejét. A szobor megmozdult, az állatka lehuppant a kislány mellé, kinyújtóztatta a tagjait, izgett-mozgott, majd így szólt:

– Már azt hittem, hogy ma nem jössz!

– Bocsáss meg, nagyon érdekes regényt olvastam, és teljesen belefeledkeztem! – nézett a mormotára a kislány.

– Tudod, hogy minden nap alig várom a naplementét, és azt, hogy megsimogass, hiszen csak ekkor tudok életre kelni egy órára!

– Igen, tudom, már itt vagyok, gyere, ne pazaroljuk az időt, járjunk egyet! – mondta a kislány, és előre szaladt. A mormota követte őt, bár elgémberedett izmai kezdetben nem engedelmeskedtek, pár perc múlva azonban visszanyerték a rugalmasságukat.

– Menjünk el a kerti tóig! – mondta a kislány.

– Ó, az nagyon messze van! Nem érünk vissza, mire eltelik az egy órahossza! – aggodalmaskodott a Mormota.

– Majd sietünk! Tudom, hogy hatvan perc múltán ismét szoborrá változol, de nagyon szeretném neked megmutatni a tavirózsákat! – magyarázta a kislány.

A Mormota szedte a lábát, ahogy csak tudta. Igazából eddig még csak egyszer látta a kerti tavat, akkor, amikor még kicsi volt, és az otthonából eltekergett arra. Az anyukája megijedt, mikor észrevette az eltünését, és azonnal a mormoták varázslójához fordult, aki belenézett a varázsgömbjébe, és meglátta őt, amint a fehér kövekkel kirakott parton botladozva keresi a hazafelé vezető utat. A varázsló mérges lett, és így szólt:

– Annyi bajom van veletek, minden évben születik három mormotád, és egyiket sem tudod magad mellett tartani! Hazahozom az elkóborolt kölyköd, de szoborrá változtatom, hogy többé ne szökjön el otthonról!

Mormota mama hiába kérlelte, a varázsló egy darabig hajthatatlan maradt, majd végül annyi engedményt tett, hogy egyetlen órára, napnyugtakor ismét hús-vér állat lehet, ha egy tiszta szívű gyerek megsimogatja. Ezután a varázsló hazahozta egy mormotaszállító varázsszőnyegen, és úgy tett, ahogy mondta, szoborrá változtatta. Mormota mama sírt-rítt, de nem tehetett semmit. Eltelt egy hét, és a szobornál estefelé megjelent egy kislány, almazöld ruhácskáján sok-sok fodorral, mosolyogva. Meglátta a szobrot, lehajolt, és nyomban megsimogatta. Még csak nem is csodálkozott, mikor az megmozdult, és a talapzatról leugrott, kinyújtóztatta a tagjait, majd elmesélte a történetét. Ettől a naptól fogva minden nap megjelent nála, megsimogatta és ketten együtt útnak indultak. Napi hatvan perc jutott mozgásra a mormotának, igyekezett azt jól kihasználni.

Most, mikor a kerti tóhoz értek, mégis megállt, és percekig nézte a tavirózsákat. Csodálatosnak találta a fehér szirmú kis növényeket, a zölden fénylő levelek között a kék víztükrön.

– De szép itt! – mondta, és a korábbi emlékek feltolultak benne. Leült a tóparton, és álmélkodva nézte, akárcsak tavaly ilyenkor.

– Menjünk, gyere! – szólt hozzá a kislány, de ő alig hallotta.

– Úgy érzem magam, mint te, amikor olvasol! Elragad engem ez a látvány, mint téged a szavak! – mondta később.

Aztán nagy sokára felállt, felemelte a fejét és a két mellső lábát, jellegzetes tartást vett fel, a nap lebukott a felhők mögé, és éppen ekkorra eltelt az egy óra, ezért hirtelen szoborrá dermedt. A kislány ijedten nézte, majd megpróbálta megemelni, hogy visszavigye a helyére, de számára nagyon nehéz volt. Leült mellé, és szomorúan nézte. Nem merte itt hagyni, ezen az ismeretlen helyen. Azon gondolkodott, hogy hogyan törhetné meg a varázslatot. Kell lenni megoldásnak, a mormoták varázslója nem lehet tökéletes, és akkor az átka sem az! Mikor eddig jutott gondolatban, akkor felállt, megsimogatta a szobor fejét, majd a hátát, és szeméből egy könnycsepp gördült le, éppen a szobor mellkasára. A Mormota szívét melegség járta át, hirtelen jobban vágyott, mint eddig bármikor arra, hogy életre keljen, a családját és a világot lássa, az illatokat érezze, a kislányt megölelje. Érezte, ahogy a varázslat gyengül, erőt vett magán, és felvette a harcot, erősen gondolt a szeretteire, akik hazavárják és a világra, amit még alig ismer. Ekkor megmozdultak a tagjai, a varázslat megtört.

– Menjünk haza! – mondta a kislánynak, aki a meglepetéstől alig jutott szóhoz.

            A Mormota gyorsan megtalálta az otthonát, melynek ajtaja zárva volt, hogy a testvérei nehogy szó nélkül menjenek ki rajta, mint ő egy éve. Bekopogott, és Mormota mama amint kinyitotta, kérdezés nélkül ölelte magához. A család ott tolongott körülötte, néma öröm vette körül, ölelés, ölelést követett. Jutott belőle a kislánynak is, akinek szeretettel megtelt könnye a szívéig jutott, és elindította azon az úton, amely az átok megtöréséhez vezetett.