Kismalacok országában

Kismalacok országában.

            A kismalacok országa egy távoli szigeten terült el. Évezredekkel ezelőtt hatalmas hajókkal érkeztek az itt lakók, és annyira jól érezték magukat, hogy egyikőjük sem vágyott el innen.

            Az egyik pirosra festett malac házban, békességben, boldogságban élt három kismalac a szüleivel együtt. A kertben minden megtermett, amire szükségük volt, gondozták a növényeket, öntöztek, gyomláltak, kapáltak, sokat dolgoztak, de szívesen tették, hiszen így az asztalukat mindig tele tudták rakni friss finomságokkal. Esténként olvastak, beszélgettek, játszottak, éjszakánként a nyitott ablaknál nagyokat aludtak.

Az egyik éjjel azonban a legkisebb malac furcsa, idegen hangra ébredt. Kinézett az ablakon, és egy fekvő alakot látott meg a ház előtt, aki folyamatosan nyüszítő hangot adott ki. A kismalac kiosont a házból, és közelebb ment hozzá. A teljesen kimerült állat bundája vizesen csillogott a holdfényben. Lassan kinyitotta a szemét, és megtört tekintettel nézett rá.

– Hajótörött vagyok, segíts, kérlek rajtam, fáradt vagyok és szomjas, napok óta nem ettem és nem ittam – suttogta, de ennél többet már nem tudott mondani, mert a szeme ismét lecsukódott.

A legkisebb kismalac nagyon megsajnálta őt, a két mellső lábánál fogva be akarta húzni a házba, de meg sem bírta mozdítani. Szerencsére időközben felébredt a két nagyobb testvére, és a segítségére siettek. A legkisebb kismalac elmondta, hogy ez a nehéz állat azért ilyen vizes, mert hajótörött, és azért ilyen magatehetetlen, mert napok óta nem jutott táplálékhoz, és bizonyára hosszú utat tett meg, amíg partot ért az ő országuknál.   

A három kismalac a szerencsétlenül járt állatot behúzta a nappaliba. Ott vizet csepegtettek a szájába, majd hoztak a konyhából neki ennivalót. Az idegennek sűrű, a hátán sötétszürke, a hasán fehér bundája, hosszú, lompos farka és erős lábai voltak. A testvérek miután megetették, jól betakargatták, és leültek mellé. Mikor elaludt, elővettek egy könyvet, amiben sok állat fényképét lehetett látni, és mindegyik alá odanyomtatták a nevüket, és néhány mondatot róluk.

Mikor a sokadik oldalt nézték, a legkisebb kismalac lapozott egyet, és felkiáltott örömében:

– Nézzétek, ő lesz az! – bökött rá egy fotóra, ami alá nagy betűkkel azt írták, hogy azon a farkas látható.

– Tényleg! Gyertek, ébresszük fel Apát és Anyát, mutassuk meg nekik is! – javasolta a legidősebb kismalac.

A másik kettő egyetértett, bementek a szüleikhez, felköltötték őket, és megmutatták nekik a vendéget. Mikor a felnőttek meglátták őt, így szóltak:

– Építsetek neki egy jó erős házat! Elég rossz bőrben van, sokáig fog tartani, amíg megerősödik, és nem lakhatunk vele egy fedél alatt addig!

A három kismalac azonnal gondolkodni kezdett azon, hogy miből építsenek házat. Volt a kamrában szalma, fa és tégla.

– Szalmából könnyen összedobnánk egy házat! – mondta az egyik.

– Fából kicsit nehezebb, de az is hamar kész lenne! – szólt a másik.

– Kőből a legnehezebb, de megéri abból készíteni, mert az a legtartósabb! – állapította meg a harmadik.

Vitatkoztak egy keveset, majd megállapodtak abban, hogy rászánják az időt, és erős házat építenek. Mind a hárman nagyon szorgalmasan dolgoztak, és amíg a szüleik a munkában voltak, ők csak hordták a téglát, rakták egymásra, keverték az anyagot, összeragasztották a sorokat, és egykettőre elkészültek. Közben a farkas evett, ivott, aludt, napról napra erősödött. Azon a délutánon, mikor elkészült a háza, már a saját lábán ki tudott menni a kertbe, és annak végében nyitott ajtóval várta őt az új hajléka. Nagyon meghatódott ennyi gondoskodás láttán, szépen megköszönte az új otthonát, és hamarosan el is foglalta.

            Telt-múlt az idő, és egy napon a vendég így szólt:

– Köszönöm nektek, hogy segítettetek rajtam! Megerősödtem, és már nagyon hiányzik a családom. Haza kell mennem, biztosan nagyon aggódnak értem! A hazámban én éppen vadásztam az erdőben, mikor elkaptak az emberek, a hajójukra hurcoltak, rabságban tartottak, de szerencsére viharba kerültünk, és engem a ti szigetetekre, a ti országotokba sodortak a hullámok, eljöttem nagy nehezen a házatokig, innen már tudjátok, hogyan menekültem meg. A családom viszont nem értesült a történtekről. Ki tudja, mi járhat a fejükben rólam. Útba igazítanátok?

A három kismalac és a szüleik megértették a farkast, adtak neki egy hajót, megmutatták az országába vezető irányt, készítettek az útra ételt, italt, és másnap hajnalban elbúcsúztak tőle. Az életük hamarosan a régi kerékvágásban folyt tovább. Eleinte gyakran, később olykor-olykor szóba került még a vendégük, de ahogy telt az idő, egyre ritkábban.

            Egy nyári reggelen a három kismalac és a szüleik a tengerpartra mentek, hogy a szép időben pancsoljanak a hűs vízben. A legkisebb malac arra lett figyelmes, hogy a hajó, amit a farkasnak adtak, hogy hazamenjen vele, a kikötőben lehorgonyoz. Alig telt el néhány perc, és hangos kiáltások törték meg a csendet:

– Gyertek gyerekek, had mutassam be nektek a három kismalacot és a szüleit! – szólt egy ismerős hang egészen közelről.

Három farkas kölyök a szüleivel érkezett a malacok országába, ahol az apukájuk nagy örömmel üdvözölte egykori megmentőit. A bemutatkozás és az emlékek kitárgyalása után a három kismalac és a három farkas kölyök hancúrozott egy nagyot a tengerben. Ezalatt a szüleik megbeszélték, hogy a farkasok eltöltenek néhány napot abban a tégla házban, amelyet annak idején a három kismalac épített.

            Este, a vacsoránál a farkas elmondta, hogy senkinek nem beszélt az esetről a falkájában és máshol sem, senki nem tudja, hogy az ő örök barátai a kismalacok és a szüleik, ezért továbbra is biztonságban élhetnek a szigeten, a malacok országában.