Sellő királylány gyémánt kacagása

Sellő királylány gyémánt kacagása.

A végtelen tenger mélyén távol a parttól állt a sellők királyának aranypalotája. Minden teremben gyémánttal díszített óriási csillárok függtek, falait olajfestményekkel rakták tele. A képek az ott élők múltjából egy-egy jelenetet ábrázoltak. Minden szobából vastag üvegen keresztül kilátás nyílt a tengeri csillagok, sünök, színes halacskák és medúzák világába. 

            Sellő királylány nagyot nyújtózott az ágyában, a faliórára pillantott, ami arra figyelmeztette, hogy ideje felkelni, a reggeliző asztal már várja a Nagyteremben. Gondosan megfésülte hosszú, hullámos barna haját, és tavirózsát tűzött bele. Igyekezett, mert édesapja nem szerette, ha elkésik a családi étkezésről.

A Sellő király az asztalfőn ülve várta őt. Jobbján a királynő foglalt helyet. A lányuk betoppanása örömmel töltötte el őket, mindig megmelengette a szívüket, ha ránéztek. Egyetlen gyermek lévén erősen kötődtek hozzá, azt szerették volna, ha mindig velük marad. Féltették az idegenektől, hiszen tudták, hogy szépsége mindenkit elkápráztat.

– Apám, ma szeretnék a nyílt tengerre kiúszni, és delfinekkel játszani! – szólt a lány reggeli után.

– Van egy akvárium a kertben, nem volna jobb ott neked? – kérdezte az édesanyja.

– Minden nap hívnak a színes halak, hogy menjek velük, elvezetnek a delfinek játszóterére! Engedjétek meg, hogy szétnézzek arrafelé! – kérte a lány.

A királyi szülők tudták, ha igazán jót akarnak neki, nem tarthatják bezárva őt. Így bólintottak, hogy indulhat. Adtak mellé száz csikóhalat kísérőnek. Elindult a Sellő királylány a felszín felé. Az ezerszínű halacskák mutatták az utat a delfinekhez. Azok mikor meglátták őt, örömükben kiugráltak a vízből. Már régen vártak arra a napra, amikor megismerhetik a gyönyörű Sellő királylányt. Hajában az apró korona drágakövein megcsillant a napsugár, és elidőzött rajta egy darabig.

Egy fehér hajó szelte a kék tengert, melynek korlátjánál a Színes Üveghegyek királyfija állt. Látta a fénysugarak játékát a távolban, és nem tudta mire vélni. Intett a kormányosnak, hogy irányítsa arra a járművet. Mikor közelebb értek, meglátta a delfinekkel úszkáló lányt, és elállt lélegzete egy pillanatra. Az önfeledten játszó Sellő királylány is észrevette őt, és kíváncsivá tette, nem tudta, ki lehet ez a daliás ifjú, intett neki, hogy jöjjön ő is közéjük. A királyfi nem gondolkodott sokáig, beugrott a vízbe, és javasolta, hogy delfin hátán ülve versenyezzenek. Engedte a királylányt nyerni, aki örömében úgy kacagott, hogy apró gyémántcseppek hullottak nevetése kíséretében a tengerbe. A csikóhalak sosem láttak ehhez hasonlót, összeszedték a drágaköveket, mind a száznak jutott belőle.

Sellő királylány észrevette, hogy a nap már magasan jár az égen, és köszönés nélkül lebukott a mélybe, igyekezett haza, a palotába, ahol már ebéddel várták. Életében először elkésett, a szülei ezért megtiltották, hogy máskor a delfinek játszóterére kimenjen. A csikóhalak a királyi pár elé járultak, és megmutatták a gyémántcseppeket, melyek a lány kacagását kísérték.

– A lányunk most volt először igazán boldog! – mondta a királynő.

A király szomorúan csóválta a fejét. Tudta, hogy eljött az az idő, mikor a lánya elvágyik a palotából. Gyémántcseppek hulltak körülötte, sellő családi hagyomány szerint ez csak akkor történik, ha rátalált a párjára.

A Színes Üveghegyek királyfija országába hazatérve sokat gondolt a Sellő királylányra. Folyton a távcsője előtt állt, kémlelte a vizet, azon a területen, ahol meglátta őt. Várt, hogy hátha feltűnik kecses alakja. De mindhiába. Lassan rájött, hogy soha többé nem találkoznak, ha nem indul a keresésére.

Egy nyári nap hajnalán beszállt a motorcsónakjába és a delfinek játszótere felé vezette.  

Ott megállította, és a vízbe ugrott. Mély levegőt vett, és a tengerfenék felé úszott. Annak a száz csikóhalnak az egyike, aki a Sellő királylányt kísérte, éppen arra járt, és megismerte őt. Szólt a delfineknek, akik a hátukra vették, és elvitték a palotához. Sellő királylány éppen a vizet kémlelte, mikor megérkezett a Színes Üveghegyek királyfija. Kiszaladt a kapuba, kézen fogta, és bevezette a trónterembe, ahol éppen a Nagytanáccsal tárgyalt az apja. A király felnézett, és nagyot sóhajtott.

– Eljött hozzánk a párod! – mondta.

– Igen apám, rá vártam egészen mostanáig! – felelt a királylány.

– Én pedig rád! – tette hozzá a királyfi.

Annak rendje-módja szerint megkérte a Sellő királylány kezét. Hét országra szóló lakodalmat csaptak, szólt a zene, hajnalig táncoltak, az újdonsült királyné boldogan kacagott. Nevetése nyomán sűrűn koppantak a gyémántcsepp alakú drágakövek a padlón. A kincstárat megtöltötték vele, jutott Sellőország összes lakójának belőle. A csikóhalak a kavicsok közé a partra hordtak annyit, amennyit csak tudtak, az arra járó gyerekek csodálkozva szedegették, egyiket szebbnek találták, mint a másikat.

            Színes Üveghegyek királyfija rövidesen hazatért az országába feleségével, a Sellő királynővel. Hatalmas medence volt a királyi kertben, amelyben delfinek úszkáltak. A nap nagy részét itt töltötték, de gyakran hazalátogattak a kék tengerhez, ahol a palotában Sellő király és felesége mindig szeretettel fogadta őket. Egyik alkalommal a száz csikóhal mindegyike arra kérte a fiatal párt, hogy vigyék magukkal őket is. Kívánságuk teljesült, innentől fogva mindannyian jöttek-mentek a két palota között a királyi pár kíséretében.