Csillagom

Csillagom.

            – Az ott az én csillagom! Megmutassam neked? Feljössz velem? – kérdezte a kisfiú a maciját. A barna mackó nagy, csodálkozó szemekkel nézett rá, aztán bólogatni kezdett.

– Igen, szeretném megnézni! Vigyél magaddal! – kérte.

            A kisfiú kibújt a paplan alól, magához ölelte a plüss állatot, aztán betette a hátizsákjába, azt a hátára vette, majd kinyitotta az ablakot. Ezüst sugarakból font létra állt a kertben, amely felvezetett egészen a kék égig. Éppen ahhoz a csillaghoz támasztották, amelyre rámutatott a gyerek. A párkányról egy nagyot lépett és már el is indult a létrafokokon a magasba. Maci kidugta a fejét a táskából, és beleszédült abba, amit látott.  Az ezüst fényben csillogó létra olyan magasra vezetett, hogy szédült, ha felnézett. Ha lefelé fordította a tekintetét, akkor alatta egyre kisebbek lettek a házak, a kertek, rövidesen egy kis pontnak látszott az ablak, amelyből kiléptek. Gyorsan visszabújt a hátizsákba, mert szédült.

– Ne nézz le! – szólt Macinak a kisfiú. Már megtörtént– gondolta Maci, és összekuporodott a táskában. Ahogy a gyerek haladt fölfelé, sok–sok ezüst sugár kísérte útján. Ezek a hold fényei voltak, melyek bevilágították a környéket. Mikor végre a létra legfelső fokához ért és átlépett az ő saját csillagjára, először is a maciját vette elő.

– Gyere, nézz szét nálam! – mondta. Maci nagyon kíváncsi volt arra, hogyan él itt a kicsi gazdája. Először a nagy hintát pillantotta meg, amit azonnal kipróbált. Majdnem a szomszéd csillagig repült, olyan könnyen lehetett lendíteni. Azután meglátta a kisvonatot. Meg sem tudta számolni, hány kocsiból állt, olyan sokat kapcsoltak össze. Sok ember ült benne, várták, hogy a kisfiú jelt adjon, és elinduljanak egy távoli csillagvárosba. Látott egy nagy házat, amely legóból épült. Nem lakott benne senki. Végtelen csend uralkodott a környéken.

– Hogy tetszik a csillagom? – kérdezte a kisfiú.

– Nagyon! – felelt Maci. Hogy találtál rá? – kérdezte.

– Tudod, mikor úgy éreztem, hogy megbántottak, akkor kerestem magamnak ezt a helyet az égbolton. Amint minden elcsendesedett körülöttem, megláttam az ezüst létrát, amely éppen ide vezetett, és feljöttem rajta. Itt elfelejtettem minden bánatomat. Kicsit megpihentem, és már mentem is visszafelé, le, a földre, mert elég hosszú út vezet oda. Ahányszor feljöttem, mindig várt valami új dolog itt engem. Ez a sok-sok játék mind egyenként került ide – mesélte a gyerek.

– Mindig feljöttél mikor megbántott valaki?– kérdezte Maci.

– Eleinte igen. Később már elég volt arra gondolnom, hogy milyen érzés itt, a saját csillagomon, és akkor már fel sem kellett jönnöm, mert máris jobban éreztem magam – válaszolt a kisfiú.

– Mivel szoktak megbántani? – kérdezte Maci.

– Tudod, mikor a homokozóban a többiek elásták a kisautómat, és nem találtam meg. Anya is feltúrta a homokozót, ő sem találta meg. Akkor nagyon szomorú voltam. Aztán mikor verekedtek a többiek, én megvédtem magam, de mindenki azt kiabálta, hogy én kezdtem. Olyan igazságtalannak éreztem. Vagy mikor fociztunk, és a többiek sosem rúgták nekem a labdát. Annyira rosszul esett!  – felelte a kisfiú.

– Értem. Akkor arra vágytál, hogy egyedül legyél valahol messze, egy fényes, ragyogó csillagon, ami csak a tiéd, ahol senki nem talál rád – bólogatott megértően Maci.

– Te is éreztél ilyet? – kérdezte a kisfiú.

– Igen. Mikor idekerültem hozzád, akkor nagyon örültél nekem. Sokáig én voltam a legfontosabb. Aztán kaptál új játékokat, és velem már nem törődtél. A sarokban egyedül ülni nagyon rossz volt – válaszolt Maci.

– Sajnálom, hogy megbántottalak. Neked nem is volt csillagod, ahová elvonulj – mondta a kisfiú.

– Nem. De most már van egy hely, ahová jöhetek. Ez a csillag, a te csillagod nekem is jó lesz. Nem is kell ide feljönnöm, ha megbántottak, elég, ha rágondolok, milyen errefelé az ezüstös fényben, a kék égboltra függesztett fényes csillagon, ahol majdnem átrepített a szomszédba a hinta, és máris jobb kedvem lesz – felelte Maci.

– Nem kell miattam bánkódnod. Figyelni fogok mindig rád! – ígérte a kisfiú.

– Köszönöm. Tudod, én is megtanultam, hogy nem lehetek örökké a kedvenced, nem lehetek mindig én a legfontosabb! – válaszolt Maci megértően.

– Gyere, menjünk haza, lassan hajnalodik – szólt a kisfiú. Azzal betette Macit a hátizsákba, és lemászott a fénysugarakból font ezüst létrán. Bebújt a paplan alá, Macit magához ölelte, és elaludt. Mikor a nap leküldte az első sugarait a Földre, így találta őket, nagy egyetértésben, mély álomban.

Anya ébresztette reggel.

– Éppen úgy aludtál a maciddal, mint két éve, mikor kaptad! – mondta mosolyogva.

– De nehéz most felébreszteni, mintha egész éjjel túráztál volna! – nevetett.

– Biztosan szépet álmodtál! – folytatta.

– Igen, a csillagomról álmodtam! – felelt a kisfiú.

– Ó, arról a csillagról, ahol megnyugszol, ha megbántottak? – kérdezte Anya.

– Igen. De te honnan tudod? Nem is meséltem neked róla! – lepődött meg a kisfiú.

– Onnan tudom, hogy nekem is van egy ilyen csillagom! – mosolygott Anya.

            Mikor a kisfiú reggelizett, a szomszéd székre ültette Macit. Egyszer-egyszer rápillantott, és úgy látta, hogy Maci szeme mosolyog. Egy kicsit összekavarodtak a fejében a gondolatok. Hirtelen nem is tudta, hogy álmában, vagy a valóságban járt Macival a csillagon.