Medvebocsok a patakban

Medvebocsok a patakban.

            Az erdő bársonyosan zöld füvén sok kis apró bogár jött-ment az ezerszínű virágok között. A napsugarak bekukucskáltak az apró tisztásra a dús lombú fák ágai között, és a patak vizében bukfencet vetettek. Csillogott, szikrázott a felszín, az énekes madarak és az erdő állatai élvezték a látványt.

            Na nem mindenki. A medvebocs egyedül ücsörgött a házikójában. Egyáltalán nem volt kedve kimenni a szabadba, hiába hívták reggel a testvérei, nem tartott velük.

– Jó lesz nekem idebent, majd nézem a tévét vagy telefonozok! – mondta.

– Életre kelt az erdő! Nyílnak a virágok! Gyere, nézd meg velünk! – hívta a nővére.

– Pancsolunk a patakban, meglátod, jó lesz! – tette hozzá a bátyja.

– Nem érted, hogy nem szeretnék menni? – kérdezte a medvebocs.

– Nem nagyon. Mi a jó abban, hogy itt ülsz bent a szobában? Sosem fogom megérteni! – felelte a bátyja, majd látva, hogy úgysem tudják rábeszélni a testvérüket arra, hogy kimozduljon, elindultak, hogy megnézzék a virágzó erdőt. Így történt, hogy a medvebocs magára maradt.

Egy darabig nézte a televíziót, a riportban éppen arról beszélgettek, hogy nyílnak a vadvirágok az erdőn, és a méhecskék serényen gyűjtögetik a mézet. Ajánlották mindenkinek, hogy sétáljon minél többet a friss levegőn. A medvebocs kikapcsolta a készüléket. Ő most nem vágyott ki az erdőbe. A telefonját kezdte nyomkodni. Az egyik játékban egy csörgedező patakon kellett átkelni, és közben meg kellett küzdeni az abban élő szörnyekkel. A medvebocs nem tudott pontokat szerezni. Nagyon rossz kedve lett. Eszébe jutottak a testvérei, akik lehet, hogy már a vízben pancsolnak, ahol nincsenek szörnyek, csak kicsi halacskák, nem kell pontokat szerezni, csak játszani. Hirtelen erős vágyat érzett, hogy utánuk menjen. Kicsit félt attól, hogy mit fognak szólni, hogy mikor hívták, akkor azt mondta, hogy nem szeretne menni, most pedig sokkal jobban vágyik arra, hogy az erdőben sétáljon és utána a patakban fürödjön velük, mint arra, hogy itthon ücsörögjön a televízióval és a telefonnal, de ezt a félelmet legyőzte magában, és elindult.

Magába szívta az erdei illatokat, a friss fű puhán idomult a mancsa alá, a nap sugarai melengették a hátát. A harkály szorgalmasan kopogtatott egy öreg fát, kereste a kártevőket, és az ütemes zaj egy darabig elkísérte a medvebocsot az úton. Néha felhangzott az énekes madarak csiripelése, amely egyre jobb kedvre derítette. Hamarosan a tisztásra ért, ahol meglátta a testvéreit, amint a patakparton állnak. Nagyon figyeltek valamit a vízben. Odament melléjük, és meglátta, hogy egy fatörzs úszik a habok között, rajta tizenkét katicabogár ül. Szárnyukat a napfény felé fordítják, úgy szárogatják. Ő is nézni kezdte a piros kis bogarakat. Megszámolta a pettyeiket, és várta, mikor repülnek tova. A testvérei észrevették őt, és üdvözlésképp rámosolyogtak. Nem kérdezték, miért gondolta meg magát, nem kérdezték, hogy miért jött, egyszerűen csak örültek, hogy itt van velük. A medvebocs félelme eloszlott. Nem kell magyarázkodnia, nem kell rosszul éreznie magát, amiért először visszautasította őket, mikor hívták. Tudta, hogy rosszul döntött, mikor otthon maradt, és azt is tudta, hogy jó, hogy most itt van.

A fatörzs már olyan messzire úszott, hogy nem látták jól a katicákat rajta, ezért elindultak a part mentén utána. Mikor utolérték, akkor levegőbe emelkedett az első bogárka, majd egyenként követte őt a többi.

– Megszáradt mind a tizenkét katicabogár szárnya! – mondta a medvebocs.

– Igen, és elrepültek a tisztásra! – mondta a nővére.

– Gyertek, mi pedig fürödjünk egyet! – hívta a bátyja őket.

Mind a hárman bementek a patakba, ott elkezdték egymásra fröcskölni a vizet, és közben nagyokat nevettek. Talán estig is ott játszottak volna, ha nem kezd el cseperegni az eső.

– Induljunk haza, mielőtt nagyon megázunk! – kiáltotta a medvebocs, és a két testvérével együtt kimászott a vízből. Jól megrázták magukat, a sok vízcsepp ezernyi gyémántként repült szerteszét. Futólépésben, nevetve haladtak az úton. Mikor zuhogni kezdett, egy nagy tölgyfa alá behúzódtak, és meglepetésükre egy őzlábgomba kalapján tizenkét katicabogár üldögélt. A medvebocs megszólította őket:

– Láttunk benneteket a fatörzsön a pataknál! Jó, hogy újra találkozunk!

– Mi is láttuk, ahogy nézitek a vizet! Most aztán hullik az égből is! Behúzódtunk ide, hogy ne ázzunk meg nagyon! – felelte az egyik katica.

– Jól tettétek! – kiáltotta a harkály a tölgyfáról.

A három medvebocs, a tizenkét katicabogár egészen addig beszélgettek, amíg elállt az eső. Mikor már nem takarta el a napot felhő az égen, mindannyian folytatták az útjukat. A három medvebocsot a szüleik már nagyon várták.

– Milyen napotok volt? – kérdezte az anyukájuk a vacsoránál.

– Nagyon érdekes! Találkoztunk katicákkal, beszélgettünk a harkállyal, fürödtünk a patakban! Először nem akartam a testvéreimmel menni, de nagyon örülök, hogy később meggondoltam magam! Nagyon sok élményt szereztem! És mindannyian nyertünk! – mondta a medvebocs.

– Talán versenyeztetek? – kérdezte az apukája.

– Nem úgy gondoltam! Barátokat szereztünk és sok szépet láttunk! – felelte a medvebocs.

– Értem már. Ez valóban nagyon jó érzés! – mosolygott az apukája.

            Vacsora után, mikor már teljesen besötétedett, a három medvebocs magára húzta a paplant, és elalvás előtt még beszélgettek egy kicsit. Ez a nap véget ért, de elhatározták, hogy másnap és azután is minden nap, amikor csak lehet, együtt mennek a szabadba az erdőt járni és a patakban fürdeni. Mikor becsukták a szemüket előttük lebegett az úszó fatörzs képe, melyen a tizenkét katicabogár szárítgatta a szárnyát, és a víz hullámzása, a fatörzs ringása, a piros szárnyak lebegése elaltatta őket.