Csillagvarázslat az őzikével

Csillagvarázslat az őzikével.

            A nap elbújt a felhők mögé, és rózsaszínre festette az égboltot. Őzike magasra emelte a fejét, és csodálta a természeti jelenséget.

            Hirtelen reccsenést hallott, és zuhanni kezdett a mélybe. Mikor földet ért, az ijedtségtől mozdulni sem tudott. Percek, vagy órák teltek el így, mozdulatlanul, nem tudta szegény. Mikor teljesen sötét lett, fázni kezdett. Ekkor megemelte az egyik lábát, azután a másikat, és a két következőt is. Fájt ugyan egy kicsit, de kezdett megnyugodni.

– „ Nem tört el a lábam – gondolta. – Valahogy ki kellene jutni innen! – mondta magában. – Nem látok semmit! Szükségem volna egy kis fényre!” – állapította meg szótlanul. Felállt, és megpróbált felkapaszkodni a gödörből, de minduntalan visszahuppant az aljára.

– Segítség! – kiáltotta, de nem felelt senki. – Fázom, éhes vagyok és félek a sötétben!– panaszkodott sírva.  A gyenge kis hang szállt a levegőben a sötétkék ég felé, és rátalált a csillagra, aki megsajnálta, és olyan erősen kezdett fényleni, hogy bevilágított a csapdába, ahol őzike már úgy remegett, mint a nyárfalevél. Mivel a csodás sugárból nem csak világosság, hanem melegség is áradt, a kis állat reszketése lassan alább hagyott, majd végül teljesen megszűnt. A csillagvarázslat felébresztette a közeli fa odvában alvó mókusokat, akik kitörölték az álmot a szemükből, és máris a gödör felé nyúló ágra telepedtek.

– Jaj, szegény őzike, pórul jártál! Ne félj, majd mi kihozunk téged onnan! – kiáltotta a legbarnább bundájú mókus. – Gyertek, keressünk egy erős, hosszú ágat! – fordult a többiekhez. A mókusok szétszéledtek, és hamarosan mindegyik gallyal tért vissza. A legbarnább bundájú mókus megvizsgálta az összest, és kiválasztotta közülük a legerősebbet. Lenyújtotta az őzikének, és így szólt:

– Kapaszkodj bele, és kihúzlak!

A pórul járt állatka megfogta, de a kismókus nem bírta el, így visszahuppant a gödör aljára.

– Ne aggódj! Itt vagyunk mi is, segítünk! – kiáltották a többiek, és mindannyian jól megmarkolták az ágat. A csillag még erősebben világított, így az egész környéket elárasztotta a fény. Tizenkét mókus kapaszkodott a bot egyik végébe, és a legbarnább vezényelte őket.

– Háromra felhúzzuk az őzikét! Készüljetek! Számolok! Egy, kettő, há-rom! – hangzott a vezényszó. A mókuscsapat nekiveselkedett, és kirántották a pórul járt állatot a fogságból. A csillag örömében ezüst fénnyel árasztotta el az erdőt. Az őzike meghatottan feküdt a földön. Körülvette tizenkét barna mókus, és aggódva kérdezgették:

– Fáj a mellső lábad? És a hátsó? A hátad hogy van? Nem ütötted be a fejed?

– Nincs semmi bajom! Szerencsésen estem! – mosolyodott el a záporozó kérdések hallatán.

– Hozok neked ennivalót! – ígérte a legbarnább mókus, és elszaladt a raktárba. Mire visszatért egy marék eleséggel, addigra a testvérei már megitatták az őzikét, aki nagy barna szemét hálásan függesztette rájuk.

– Soha nem felejtem el nektek, hogy megmentettetek! – suttogta. Az erdő mélyéből őzléptek zaja hallatszott. Arrafelé fordultak, és a csillagvarázslattal kivilágított úton Őzpapa és Őzmama tűnt fel. Őzike elébük futott, és egyszuszra elmesélte, hogy mi történt vele napnyugta óta. A szülei miután meghallgatták a történetet, mélyen elgondolkodtak. – El kell tüntetni innen ezt a csapdát! – forgott a fejükben. Kis idő elteltével Őzpapa így szólt:

– Kismókusok, töltsük fel ezt a gödröt fával, földdel!

– Az erdőnek csak ez a része világos! Sötétben nem tudunk dolgozni! – panaszolta a legbarnább mókus. Meghallotta ezt a csillag, és összeszedte minden erejét, úgy, hogy egészen az műútig ezüst fénnyel borította el a vidéket. Felébredt a kisróka, a kismedve, a kisfarkas, és az összes többi erdei állat. Mindannyian összeszaladtak, kifaggatták a mókusokat és az őzeket a történtekről. Mikor megtudták, hogy mi a tervük, egyikük sem maradt tétlen. A csillagvarázslat segítségével jól látták a lehullott ágakat, azokat összeszedték és belehordták a csapdába. Olyan hamar tele lett, hogy maguk is elcsodálkoztak.

– Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam nektek! – szólt az erdő népéhez a pórul járt őzike.

– Látod, hogy sokan vagyunk, gyorsan elkészültünk! – felelte a legbarnább mókus.

– Köszönöm nektek! És neked is, csillag! – nézett fel az égboltra az őzike.

A csillag boldogan függött a magasban. –„Milyen jó érzés, hogy szükség van rám” – gondolta.

            Az őzcsalád elbúcsúzott az erdő népétől, és mindenki hazaballagott az otthonába. A fáradtságtól nagyon gyorsan elaludtak. Az éjszaka hátralévő része csendesen és nyugodtan, békességben telt.  A csillag lágy fénye halványan pislákolt, éppen csak jelezve, hogy szükség esetén készen áll egy újabb varázslatra.