A gyémántszőrű unikornis

A gyémántszőrű unikornis.

            A kék és zöld tengeren túl, egy távoli tündérszigeten, ott, ahol a nap mindig aranyfényben tündököl, ahol a virágok ezrével illatoznak, és a fák egész évben zöldellnek, állt egy palota. Ebben élt egy király és egy királyné három lányával együtt.

            Amikor a legidősebb hercegnő megtanult járni, a szülei ajándékoztak neki egy aranyszőrű egyszarvút, akivel játszhatott a palota kertjében. Együtt kergették a színes pillangókat, és a hercegnő ilyenkor nagyokat kacagott, gyakran adott ételt-italt a sajátjából az unikornisnak. Amikor nagyobbacska lett, édesapja, a király megtanította arra, hogyan kell az egyszarvú hátán ülve messzire szállni. Ettől fogva együtt repültek a felhők fölé, együtt figyelték a tenger hullámait, és együtt ittak a magas hegyek kristálytiszta patakjának vizéből.

Amikor húga született, és már tipegett, egy ezüstszőrű unikornissal ajándékozta meg a királyi pár. Ez a kishercegnő is hamar megbarátkozott vele, és amikor eljött az ideje, a király megtanította, hogyan kell utazni rajta. Innentől az idősebb és a fiatalabb hercegnő együtt röpködtek a levegőben az arany és ezüstszőrű unikornisokon.

A harmadik kishercegnő születése nem hozott akkora örömöt az országnak, mint az első két gyermeké, mert ez a kislány kicsike és gyenge volt, mint a harmat.

– Mi lesz veled, legkisebb hercegnő? – sóhajtozott az anyja, amikor ránézett.

– Hogy lehet, hogy ilyen gyengécske vagy hercegnő létedre? – kérdezgette az apja, amikor meglátta. A kislány még nem értette, hogy mit beszélnek, de úgy érezte, hogy vele valami nagyon nincs rendben. Amikor megtanult járni, a szülei ajándékoztak neki egy gyémántszőrű unikornist.

– Talán ez a csodaszép egyszarvú önt egy kis erőt a gyermekünkbe, és egyszer igazi hercegnő válik majd belőle! – mondta az apukája, amikor odaadta. A legkisebb hercegnő ezeknek a szavaknak a hallatán még kisebbre húzta össze magát, pedig amúgy is alig látszott ki a földből. Az unikornis szeme elhomályosult, amikor meglátta a kislányt, ahogy a palota kertjében állt, és nem mert közel menni hozzá. Az egyszarvú megtette az első lépést felé, de a kislány félénken elhúzódott. Ekkor az egyszarvú megállt. Arra gondolt, hogy talán szőrének gyémánt ragyogása zavarja a kicsit, erre szárnyait háromszor összecsapta, és ekkor a színe szürkére változott.  A legkisebb hercegnő a varázslaton meglepődött, és elmosolyodott. Odalépett a szürkeszőrű egyszarvúhoz, és megsimogatta a fejét.

– Gyere, sétáljunk! – hívta kedvesen az egyszarvú. A legkisebb hercegnő örömmel haladt a nyomában, és amikor a patakparthoz értek, az unikornis leült a fűbe. A kislány lehuppant mellé, és figyelték ketten a tiszta vizű forrást, amelyből ezüst pikkelyes halacskák ugráltak a levegőbe. Nagysokára a kishercegnő megszólalt.

– Leszel a barátom, szürkeszőrű unikornis?

– Persze. Máris az vagyok! – felelte az egyszarvú.

A legkisebb hercegnő és a szürkeszőrű unikornis ezután minden nap találkoztak. Eleinte keveset sétálgattak, később egyre nagyobb utakat tettek meg, egy napon pedig futkározni kezdtek. A legkisebb hercegnő hétről-hétre erősebb lett. A szülők örömmel figyelték, hogy milyen szépen cseperedik a gyermekük. Egyik alkalommal a király megkérdezte:

– Szeretnél felrepülni a felhők fölé az unikornisoddal?

– Igen apám, az nagyon jó lenne! – válaszolta a hercegnő.

A király felsegítette az egyszarvú hátára, de a kislány nagyon félt, hogy leesik róla, ezért leszállt, az apja pedig csalódottan bevonult a palotába.

– Látod, milyen ügyetlen vagyok? – szólt a kislány az unikornishoz.

– Ne add fel! Próbáld meg újra! – bíztatta az egyszarvú. A legkisebb hercegnő azonban nem mert felülni rá. A két testvére épp akkor érkezett meg az arany és ezüstszőrű egyszarvúikon a magas hegyekből. Meglátták, hogy a húguk tanácstalanul álldogál a kertben.

– Nem mersz felszállni az egyszarvúdra? – kérdezte a legidősebb nővér.

– Szégyelled, hogy ő se nem arany, se nem ezüst, csak egy szürke unikornis? – csúfolódott a középső hercegnő.

Szegény szürke egyszarvú szomorúan hajtotta le a fejét. A legkisebb hercegnő megsajnálta, és felpattant a hátára.

– Repüljünk! – súgta a fülébe. – Büszke vagyok arra, hogy a barátom vagy! Gyere, száguldjunk a felhők fölé, nézzük meg együtt a magas hegyeket! – folytatta. A szürke unikornis összecsapta háromszor a szárnyait, a szőre gyémánttá változott, és ezerfelé szórta a fényeket körülöttük.  Felszállt a magasba, ahogy a hercegnő kérte, és együtt repültek a kék égbolton. Útjukat csodás színek kísérték. Mindketten boldogok voltak, a kishercegnő azért, hogy láthatja a szép tájakat, az egyszarvú azért, hogy a barátja már nem fél repülni.

Amikor a nap pihenőre tért, akkorra ők is visszaérkeztek a palota kertjébe. Az aranyszőrű unikornis már várta őket.

– Holnap együtt megyünk! – mondta.

            Mivel az ezüst és gyémántszőrű unikornis és a három testvér is beleegyezett, másnap felszálltak a magasba. Néha a gyémántszőrű unikornis háromszor összecsapta a szárnyát, és ilyenkor szürkévé változott a színe, de ez már senkit sem érdekelt. Mindannyian egyformán erősek és bátrak voltak, megértésben éltek, a kék és zöld tengeren túl, egy távoli tündérszigeten, ott, ahol a nap mindig aranyfényben tündököl, ahol a virágok ezrével illatoznak, és a fák egész évben zöldellnek, ahol az égbolton rózsaszínű felhők úsznak.