A szülinap nem maradhat el

A szülinap nem maradhat el.

            A tavaszi nap sugarai fényt és meleget vittek a tanterem padjai közé. A kislány a középső padsor második padjában, balszélen ült, és alig várta az óra végét. Szünetben szerette volna meghívni az osztálytársait a születésnapjára. A lába izgatottan járt előre-hátra a pad alatt.

            Végre befejezte a tanító néni az aznapi anyagot, elmondta, hogy mi lesz a házi feladat másnapra, és az osztály felállt. A kislány összeszedte minden bátorságát, hátra fordult, és így szólt:

– Szombaton lesz a szülinapom, aki ráér, szeretettel várjuk!

A többiek meglepetten kapták fel a fejüket. Eddig az volt a szokás, hogy csak néhány gyereket hívtak meg magukhoz, nem mindenkit.

– Hol laktok? – kérdezte a hátsó padból egy kisfiú.

– Itt nem messze, a legközelebbi lakótelepen! – felelte a kislány.

– Nincs kertetek? – kérdezte egy másik gyerek, enyhe döbbenettel a hangjában.

– Nincs – felelte szorongva a kislány, mert úgy érezte, a többiek szemében ez nagyon nagy baj.

– Én akkor biztosan nem megyek! Húszan nem férünk el nálatok! A mi kertünkben két osztály is játszhatna! – felelte a másik gyerek, és kihúzta magát.

– Elfértek nálunk! Anya különben nem hívna! Közel van a játszótér, és otthon is sok a játék! – felelte a kislány. Nem válaszolt senki, úgy tűnt, meg sem hallották, amit mondott. A kislány elkeseredetten ment ki az udvarra. Arra gondolt, hogy akkor neki nem is kell szülinap. Minek, ha senkit sem érdekel. Úgy szerette volna, ha vele vannak az osztálytársai, akiket annyira szeret. Nem gondolta, hogy hozzájuk senki nem akar elmenni. Elhatározta, hogy hazamegy, és megmondja a szüleinek, hogy neki nem kell torta és ajándék sem, egyszerűen elmarad a szülinapja, és nem is akar soha többé tartani.

A nap folyamán egy kicsit sem lett jobb kedve. Délután az apukája ment érte.

– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte tőle.

– Nem kell szülinapot szervezni nekem! – szólt csendesen a kislány.

– Ezt most miért gondolod így? Reggel még örültél neki! – csodálkozott az apukája.

– Az reggel volt, már nem akarom! – felelte elkeseredetten a kislány.

Az apukája kicsit szorosabban fogta a kezét, és várta, hogy elmondja, hogy miért változott meg a véleménye. Lassan bandukoltak hazafelé, miközben a kislány gondolkodott, hogy elmondja, vagy ne, hogy mi történt az iskolában.

– Miért nincs kertes házunk? – kérdezte végül.

– Ennek több oka is van. Az egyik közülük, hogy alig vagyunk otthon, nem tudunk egy kertet rendben tartani. Sosem mondtad, hogy erre vágysz! – felelte Apa.

– Eddig nem vágytam rá, de most már igen! – nézett az apukájára a kislány.

– Elmondod, hogy miért? – kérdezte az apukája.

– A többiek azt mondták, hogy nem jönnek el hozzánk, mert nincs kertünk – felelte a kislány.

– Mindenki ezt mondta? – kérdezte nyugodtan az apukája.

– Nem. Csak egy gyerek. De őrá hallgatnak. Nekik akkora udvaruk van, hogy két osztály is elférne benne! – mondta a kislány.

– Volt már náluk valaki? – kérdezte Apa.

– Nem! – hangzott a válasz.

–  Akkor honnan tudod? – kérdezte az apukája.

– Ő mondta! – vágta rá a kislány.

– Értem. Tudod, szerintem a szülinapod nem maradhat el. Aki nem szeretne eljönni, az jobb, ha otthon marad. Meglátod, jól fogjuk magunkat érezni hárman is! Vagy nem így gondolod? – vigasztalta az apukája.

– De. Szerintem is jó lesz veletek! Ha nem akarnak, akkor ne jöjjenek! – kiáltotta dacosan a kislány.

Másnap az iskolában egy piros masnis gyerek odament hozzá, és így szólt:

– Megkérdeztem anyukám, és köszönjük a meghívást, szombaton ott leszünk nálatok! – mondta.

– De jó! Nagyon örülök, hogy eljössz! – mosolygott a kislány.

A nap folyamán többen jelezték, hogy elengedik őket. A kislány egyre többet mesélt magukról, az anyukájáról, apukájáról, a diafilmvetítésről, a játszótéri homokozóról, hintáról. Köré gyűltek az osztálytársak, és annyit kérdeztek, hogy alig bírt rá válaszolni. Ezen a héten sokkal többet megtudtak róla, mint eddig egész évben. Péntekre egy kivételével az összes gyerek jelentkezett, hogy ott lesz a szülinapján. Mikor délután az anyukája kézen fogta, és elindultak hazafelé, az úton azt kérdezte:

– Pontosan hányan jönnek holnap hozzánk?

– Tizennyolcan! – mosolygott a kislány.

– Húszan vagytok. Ki nem jön? – érdeklődött Anya.

– Akiknek akkora kertje van, hogy két osztály is elférne benne! – felelte a kislány. Ebben a pillanatban ez a gyerek megállt mellettük. Az apukája kedvesen megszólította őket:

– Hallottam a szülinapról! Nem késtünk még el a jelentkezéssel? – kérdezte.

– Nem, dehogy! – mosolygott rá Anya.

– Lehet, hogy kicsit később megyünk, mert most költözünk nagyobb lakásba, de ott leszünk! – felelte a férfi.

– Eladták azt a nagy kertes házat? – kérdezte Anya.

– Nem volt kertünk, egy két szobás lakásban laktunk, és most egy három szobásba költözünk! – nevetett a férfi, miközben a gyereke lesütötte a szemét. A kislány megsajnálta az osztálytársát, és így szólt hozzá:

– Meglátod, milyen jó lesz nagyobb lakásban élni! Saját szobát kapsz biztosan!

– Köszönöm, hogy nem árultál el Apának, hogy füllentettem! – súgta a fülébe a gyerek, miközben a felnőttek társalogtak.

            Eljött végre a szombat, húsz gyerek ült a diafilmvetítéskor a nappaliban. Azután együtt társasjátékoztak, majd Apával és Anyával lementek a játszótérre, ahol a fiúk fociztak, a lányok labdáztak, akinek kedve volt hintázott és libikókázott. Mikor megéheztek, odafönn szendvicset ettek, és végül húsz gyerek állta körül a tortát, amikor Anya meggyújtotta rajta a nyolc gyertyát. Mikor beesteledett, a szülők eljöttek a gyerekeikért, és hazavitték őket, a kislány így szólt:

– Igazad van Apa, a szülinap nem maradhat el! Ez volt a legjobb dolog, ami velem történt mostanában!

– Azt gondolom, mindegy hol lakunk, csak szeretet, egészség és megértés legyen ott, ahol élünk, akkor jól sikerül a szülinap, és minden más a hétköznapokban is – felelte Apa.

Így történt, hogy ettől fogva minden évben megtartották a születésnapot, és mindig nagyon jól érezték magukat a többiekkel együtt, bárhová is költöztek.