Hópelyhek kívánságára születtem


https://webshop.meskete.hu

           
Az ablakból kitekintve látni lehetett a homokozót, a hintákat, a libikókát és a pirosra festett mászókát. Kora reggeli téli nap volt, a nap erőtlen fényénél röpködve élelmet kerestek a madarak. Távolabb az égbolton már gyülekeztek a sötét ...

Kép forrása: Barna Judit Eszter-instagram.com/bemaltesteine23

           

Az ablakból kitekintve látni lehetett a homokozót, a hintákat, a libikókát és a pirosra festett mászókát. Kora reggeli téli nap volt, a nap erőtlen fényénél röpködve élelmet kerestek a madarak. Távolabb az égbolton már gyülekeztek a sötét hófelhők, hogy megrázva magukat fehér pelyheket hullassanak a gyerekek örömére.

Két kisfiú ült a konyhaasztalnál, már az utolsó kortyokat itták a kakaós csészéjükből, mikor az anyukájuk így szólt:

– Gyertek, gyertek ide gyorsan, nézzetek ki az ablakon!   Nagy pelyhekben hullik a hó!

Ők beszaladtak a szobába és ámulva figyelték a felhőkből érkezők táncát. Az idén még most először volt ebben a látványban részük. Nagyon szép lett a környék, a fehér takaró lassan beborított mindent, az emberek boldogan csodálták meg.

A levegőben szálló csillogó fehér kicsi kristályok így beszélgettek:

– De jó látni közelebbről a gyerekeket! Mennyire szeretnénk, ha jönnének és játszanának velünk! Bárcsak hóembert csinálnának belőlünk!

Nem is gondolták, hogy kívánságuk hamarosan teljesül.

Esett, esett szüntelenül, egyre vastagabb lett a hópaplan az utcákon.

  A délután közeledtével a testvérek szüleikkel együtt lementek a térre szánkózni. Nagyokat nevettek, sokáig élvezték, ahogy apukájuk szaladt és húzta őket, még kiabáltak is, hogy gyorsabban, gyorsabban!  Később hógolyózni kezdtek, még a kesztyűn át is érezték a jeges hideget a tenyerükben. Az apukájuk görgetni kezdett egyet, melyre csodák csodájára gyorsan tapadtak a rétegek, hamar meghízott egy nagy gömbbé.

– Ebből bizony hóember lesz! – mondta Apa. Hamarosan elkészültek a középső és a felső hógömbbel is, egymásra rakták őket. Anya hozott le egy vödröt kalapnak, répát orrnak, és keresett régi gombokat a hóember kabátjára. Apa talált letört faágakat a karjainak, mosolygó szájat készítettek neki, füleket rajzoltak. Nagy örömmel nézték mikor elkészült. Ekkorra rájuk esteledett, ezért hazamentek. Nem vették észre, hogy egy nagyobb gyerek már régóta kicsit irigykedve figyeli őket egy sötét ablakból. Ő bizony hiába kérte a szüleit, hogy menjenek le vele játszani, nem teljesítették a kívánságát, azt felelték, hogy nem érnek rá.

 Reggel korán mikor elindultak az iskolába, ez a fiú, ahogy elhaladtak a hóember mellett úgy meglökte annak a hasát, hogy az legördült, és vele együtt a felső gömb is leesett a földre.

 – Jaj, a fejem, jaj, a hasam, most mi lesz velem siránkozott szegény hóember, aki megannyi hópehely összegyúrásával született. Valaki segítsen nekem! – kérte, de nem hallotta meg senki őt.

A két kisfiú mikor felébredt, az első gondolatuk az volt, hogy megnézik az ablakból a hóembert. Nagyon szomorúak lettek, mikor összerombolva meglátták. Csak akkor vigasztalódtak meg, amikor a szüleik megígérték, hogy miután hazaértek az óvodából, helyreállítják kis barátjukat, aki tehetetlenül terült el a földön. Arra gondolt, hogy a sok-sok hópehely arról álmodozott, hogy egyszer hóemberré váljanak, de nagyon rövid ideig örülhettek vágyuk beteljesülésének.

Vége lett a tanításnak és az iskolából hazafelé menet a fiú, aki őt szétrombolta, megállt mellette. Nagyon megbánta, amit tett, sokat gondolt az iskolában szegényre. Mérgében tette tönkre, és elhatározta, hogy helyrehozza a hibát, amit elkövetett. Próbálta felemelni a középső gömböt, de nehéz volt, egyedül nem bírta el. Küzdött éppen a nagy súllyal, amint egy férfi megszólalt mellette:

– Építsük meg újra, együtt!   A fiú felnézett, és azt az apukát látta maga előtt, aki tegnap a  hóembert készítette a családjával. Mellette bizakodóan állt a két kisfia, akiket az óvodából épp most hozott haza.

– Mindjárt nekiállunk és meggyógyítjuk, ne szomorkodjatok! Gyertek, emeljük fel a hasát, aztán a fejét! – szólt a férfi a három fiúhoz.

A gyerekek boldogan segítettek, mindannyian ott maradtak egészen addig, amíg az utolsó mozzanat, a répaorr behelyezése is megtörtént.

A hóember nevetve nézett szét, nagyon örült, hogy ismét ott állhat és figyelheti a jövő-menő embereket, beszélgethet a madarakkal, a fákkal.

Az óvódás kisfiúk és az iskolás fiú a közös munka után jóbarátok lettek, nem irigykedtek soha egymásra. Ezentúl gyakran játszottak együtt. A szüleik is hamarosan összeismerkedtek, szívesen beszélgettek, míg a gyerekek kergetőztek, hógolyóztak vagy szánkóztak. Békésen, jókedvűen töltötték el az időt.

A hóember jól szórakozott rajtuk, hálás volt nekik, hogy őt a sok hópehelyből összegyúrták, és hogy azóta is törődnek vele, beszélnek hozzá, figyelnek rá. A játszótér mindannyiszor megtelt szeretettel, mikor ő és a két család találkozott.

– De jó így itt lenni! – sóhajtott elégedetten, és csak állt, állt türelmesen tovább a helyén.

 

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!