A fehér tündérrózsa titka

A fehér tündérrózsa titka.

            A kristályhegyeken túl, ott ahol a felhők narancssárga és piros fényekben úsznak minden naplementekor, egy csodás csipkézett kőkastélyban élt Tündérország királya, és annak hét lánya. Az uralkodó az elsőszülött gyermekére a hegyeket, a másodikra a völgyeket, a harmadikra a dombokat, a negyedikre a síkságot, az ötödikre a növényeket, a hatodikra az állatokat, a hetedikre a vizeket bízta. Maradt neki is éppen elég dolga, hiszen minden mással ő foglalkozott.

            A hetedik tündérlány hosszú haja nappal arany, éjjel ezüst fényben pompázott. Sudár alakját tüll ruhába bújtatta, melynek szivárvány színei mindenkit jobb kedvre derítettek, aki csak látta. Korán reggel ébredt, tündér testvéreivel reggelizett, majd tett egy sétát a palota kertjében, hogy a vörös és sárga rózsákat megcsodálja. Ezután a hatalmas kapuhoz sietett, ahol az unikornis húzta tündérhintó hat testvérével együtt már várta. Becsusszant a többiek mellé, és már száguldottak is a hegyek, völgyek, dombok, síkságok irányába. Az egyszarvú teste ezer színben pompázott, szeme élénken csillogott, és tudott mindent, amire a tündéreknek szüksége lehetett. Odavezette őket, ahol segítségre szorultak. Ha például tűz ütött ki a hegyekben, az elsőszülött lány a közelben leszállt, varázspálcájával suhintott, elmormolt egy varázsigét, és nyoma sem maradt a lángoknak. Ugyanígy tettek a többiek a völgyekben, dombokon, síkságon, növények és állatok közelében.

A hetedik tündérlány rendszerint egy mélyvízű tó partján szállt ki a hintóból, mert kedvenc virága, egy hófehér szirmú hatalmas tündérrózsa minden reggel izgatottan várta. A hetedik tündérlány intett az egyszarvúnak, hogy hazamehet, odaröppent a rózsához, leült a hófehér szirmaira, és beszélgetni kezdtek. A szép virág tudott mindenről, ami közel és távol történt, mert a világ összes tájáról arrafelé szálló madarak megálltak egy pillanatra nála, hogy megcsodálják. Üdvözölte őket, néhány kedves szót szólt hozzájuk, és ők szívesen elmondták neki a híreket. Mindig tudta, hogy a Virágok Tündére hová siessen, hol kell megóvni, meggyógyítani valakit közülük.

Egyik nap már messziről integetett az unikornis húzta tündérhintó felé:

– Siess, siess, Sivárországban ki akarják írtani az összes virágot! – kiáltotta. A hetedik tündérlány ki sem szállt, intett az unikornisnak, hogy repítse oda. Amikor kiszállt a hintóból, és döbbenten látta, hogy az emberek ásókkal a kezükben indulnak a rét felé, ahol sok színes vadvirág nyílt.

– Hozz segítséget! Még a varázspálcámmal együtt sem fogok velük elbírni! – utasította az unikornist, és kiröppent.

– Megálljatok! – kiáltotta. – Nem elég, hogy a kertjeitekben nincsenek virágok, még a rétekről is ki akarjátok írtani őket? Miért bántjátok őket? Miért nem élvezitek inkább a szépségüket?  

Sivárország királya meghallotta a Virágok Tündérének a hangját, és így szólt a fiához:

– Eredj fiam, és zavard el a betolakodót! Nincs itt semmi keresnivalója! Én utasítottam az országom népét, hogy tüntesse el a virágokat! Nem szeretem őket!

– Tudom apám, hogy minden tavasszal, mikor a virágok nyílnak, eszedbe jut, hogy Virágosország királya elnyerte testvérem, a királylány szívét és azóta sem láttad! Nem gondolod, hogy épp azért nem látogat meg, mert a kertek olyan sivárak errefelé? – kérdezte a királyfi.

– Elhallgass! Tedd, amit mondtam! – parancsolta a király, és a királyfi felült a fehér paripájára, majd elvágtatott. Hamarosan megpillantott egy karcsú lányt, aki szivárványszínű tüll ruhában varázspálcával a kezében állt az emberek előtt. Hosszú haja aranyfényben pompázott, tekintete bátorságot, elszántságot sugárzott. A királyfi szíve nagyot dobbant. Leszállt a lováról, és úgy haladt nagy léptekkel a lány elé. A tündér ráemelte tiszta tekintetét, és ott is felejtette, mert nagyon vonzotta a fiú őszinteséget sugárzó arca, erős karja, amelyet féltőn nyújtott felé.

– Kivezetlek ebből az országból, hidd el, nem tarthatod fel a tömeget sokáig! – mondta.

– Nem hagyhatom, hogy az országotok még sivárabb legyen! – felelte a Virágok Tündére.

– Menj békével haza, mert az apám rád küldi a seregét! – javasolta a királyfi.

– Nem tehetem! – felelt a tündér. A királyfi nézte a kedves arcot, amely egyre jobban belevésődött a lelkébe. Igaza van! Szembe kell szállni az apám akaratával! Nem hagyhatjuk, hogy kiírtassa az ország összes virágát! – gondolta, és a tündér mellé állva a tömeghez szólt:

– Sivárország királya nevében azt parancsolom, hogy mindenki térjen haza az otthonába! Tegyétek le az ásót, és csak akkor vegyétek elő, ha ültetni akartok! – kiáltotta.

– Éljen a király! Éljen, éljen! – zúgta a tömeg, és boldogan rohantak haza az otthonaikba, mert mindannyian erre a szóra vártak. Azonnal elkezdték a kertjeiket csinosítani, elővették az eldugott virágpalántákat, hagymákat, és dédelgetve elültették.  

A tündér és a királyfi egymás tekintetébe fonódva álltak egy darabig, aztán a tündér felröppent, és elindult hazafelé. Út közben találkozott az unikornis húzta hintóval, beült, és hamarosan megérkeztek a csipkézett kő palotába. Otthon mélyen elgondolkodott a történteken. A délceg királyfi járt az eszében, aki mellé állt, és megvédte a rét virágait. Ettől a naptól fogva róla álmodott minden éjjel. Sivárország királya ezalatt dühösen támadt a fiára, amiért megszegte a parancsát.

– Menj el innen, nem akarlak látni! – kiáltotta. A királyfinak sem kellett kétszer mondani, felült a lovára, és elhagyta az országot. Meg sem állt a tóig, ahol a fehér tündérrózsa virított. Leült a partra, és elmerengett. Látta maga előtt a szivárványruhás lányt, aki egymaga akarta megállítani az ország népét, hogy megvédje a rét virágait a pusztulástól.

– Bárcsak megtalálnám! – sóhajtotta.

– Kit keresel? – kérdezte a fehér tündérrózsa.

– Azt a tündért, aki a párom lesz! – felelte a királyfi.

– Ki ő? – érdeklődött a fehér tündérrózsa.

– Szivárványruhás, a haja aranyfényben pompázik és nagyon bátor. Ő egy tündér – állította a királyfi. – Ismered? – kérdezte aztán.

– Igen. De nem mondhatok róla semmit, titokban kell tartanom a kilétét – felelte a virág. A királyfi szomorúan ült fel a lovára, és elindult, hogy szállást keressen.

– Gyere vissza kora reggel – állította meg a fehér tündérrózsa hangja.

– Miért? – kérdezte a királyfi.

– Ne kérdezd, csak gyere – felelte a virág.

A királyfi nem talált szállást, de nem is bánta, úgy sem tudott volna aludni, így egész éjjel lovagolt. Mikor eljött a hajnal, visszatért a tópartra. A földbe gyökerezett a lába, mert ott találta a szivárványruhás tündért, aki éppen a fehér tündérrózsával beszélgetett:

– Már megint Sivárország királyfijáról álmodtam, mint azóta mindig, amióta megismertem! – mondta csendesen.

– Már nincs országom! Az apám elzavart! – szólalt meg mögötte a fiú. A Virágok Tündére megfordult, és a boldogság elöntötte a lelkét.

– Maradj velem, ha szeretnél! – kérte a fiú.

– Nincs semmi, amire jobban vágynék! – felelte a lány.

– Éjjelente én becsukom a szirmaim, megszállhattok a virágomban! – ajánlotta a fehér tündérrózsa.

– Beférünk? – kérdezte a királyfi, és elámult, amint a rózsa a szeme előtt hatalmasra nőtt.

– Gyertek! – hívta a szép párt, és a fehér virág egészen a partig úszott. Ott a tündér és a királyfi beléptek a kelyhébe, és egymás kezét fogva beszélgettek estig, ekkor a szirmok becsukódtak, és ők nyugodtan alhattak egész éjjel.

Még sötétség honolt, mikor megjelent az unikornis húzta hintó. Kiszállt belőle a virágok Tündérének hat testvére, és gondterhelten nézelődtek erre-arra.

– Nem tudod, hol lehet a hetedik tündér? – kérdezték a fehér tündérrózsát, amikor meglátták, de ő nem felelt. Nem szerette volna a titkot elárulni. Ekkor azonban megérkezett Sivárország királyának hintója, és kiszállt belőle az uralkodó és a lánya. Azonnal szóba elegyedtek a hat tündérrel, és mivel mindannyian keresték az elveszett családtagjaikat, jó barátságba keveredtek.

– Hallottam hírét, hogy ismét virágok illatoznak majd apám országában, hazajöttem, és a testvérem nem találtam otthon! – panaszkodott Sivárország királyfijának húga, aki feleségül ment Virágosország királyához, és most látogatóba hazaérkezett.

– Én zavartam el őt, de nagyon megbántam! Neki köszönhetem, hogy a leányom meglátogatott! – szólalt meg a király.

A napsugár ekkor megvilágította a hatalmas tündérrózsa bezárt szirmait, és mivel eljött a nappal, a virág kinyílt. Ott aludt a rejtekében a királyfi és a tündérlány.

– Titokban kellett tartanom! – szabadkozott a virág. A halk szóra felébredt a fiú és a lány, és kézen fogva kisétáltak a kehelyből a partra.

– Ne haragudj fiam, hogy elüldöztelek! Várlak haza! Nézd, meglátogatott a nővéred! – szólt a király, és megölelte a fiát.

– Tündérkirály izgult érted! Gyere haza! – kérték a tündérlányok a testvérüket.

– Menjünk Tündérországba, ott megkérem a Virágok Tündérének kezét, aztán a mi országunkban megtartjuk a lakodalmat. Sivárország amint kinyíltak a virágok, megkapja a Barátságosország nevet! – javasolta a királyfi, és mindannyian egyetértettek.

            Nem telt el sok idő, és a fiatal pár összeházasodott. Hamarosan gyerekeik születtek, akiknek megmutatták a fehér tündérrózsa titkát. A kicsik megcsodálták, ahogy a virág hatalmasra nő, a partra úszik, és este bezárja a szirmait. Arra azonban egyszer sem volt szükségük, hogy a bezárt szirmok között töltsék az éjszakát.