Tündérkirálynő kiscsillaga (Ne félj mese)

Tündérkirálynő kiscsillaga (Ne félj mese).

            Az égen úszó színes felhők legnagyobbikán, rózsaszín fényben terült el Tündérország. A palota kertjében mindig nagy volt a sürgés-forgás, itt játszottak a tündérgyerekek, szüleik pedig a dús lombú gyöngyfák alól figyelték őket, és közben beszélgettek. A Tündérkirály és a Tündérkirálynő elégedetten szemlélték az ablakból őket.

            A tündérkisfiúk fára másztak, ha úgy hozta kedvük, szedtek a színes gyöngytermésekből néhány nyakláncra valót a tündérkislányoknak, akik aztán felfűzték azokat, és gyakran váltogatták őket, mindig a ruhájukhoz illőt vettek fel.

Mikor a Földről hívó szó érkezett a felnőtt tündérekhez, ők azonnal útnak indultak, hogy segítsenek az embereknek. Legtöbbször éjszaka kellett elindulniuk, mert a legfontosabb üzenetek ekkor érkeztek.

Egyik alkalommal mikor már lement a nap, és a föld lakói aludni tértek, a Tündérkirálynő felé vékonyka hangon egy sóhaj szállt:

– Jaj, úgy félek a sötétben! Nem merem lehunyni a szemem! – mondta egy kisfiú, aki már az ágyában feküdt egy plüssmackóval a kezében.

A Tündérkirálynő úgy gondolta, hogy utánajár a dolognak, és beült aranyhintójába, melyet négy fehér paripa sebesen a Földre repített, éppen a kisfiú ablaka elé. A szobában nagy fényesség támadt. A gyerek az ablakhoz sietett, és elkerekedett a szeme azon, amit látott. A Tündérkirálynő kék selyem ruhája az aranyhintó lépcsőjét súrolta, amint éppen kiszállt belőle, fején az apró korona drágakövei csillogtak-villogtak, abból áradt szét a környékre a narancssárga fény. A kisfiú soha nem látott még ehhez hasonlót, kitárta az ablakot, és kihajolt.

A Tündérkirálynő levette a koronáját és a hintóba tette, majd feltartotta varázspálcáját, és felröppent hozzá. Megállt a levegőben, és így szólt:

– Hallottam a sóhajod kisfiú, mondd, mitől félsz?

A gyerek annyira meglepődött, hogy hirtelen nem tudott megszólalni. A Tündérkirálynő közelebb ment hozzá, és megérintette az arcát. A kisfiú szeméből bizalom sugárzott.

– Bejössz a szobámba? – kérdezte, és bebújt az ágyába.

– Persze. Nagyon szívesen! – szólt a Tündérkirálynő, és belibbent az ablakon. Leült a gyerek ágyának szélére, és várt. Nem sokáig kellett csendben maradnia, mert a kisfiú hamarosan megszólalt.

– Azt kérdezted az előbb, hogy mitől félek. Magam sem tudom. Mikor lefekszem és leoltják a villanyt mindig azt képzelem, hogy egy gonosz manó ül az ágy alatt, és csak arra vár, hogy én elaludjak, akkor kibújik onnan! – mondta.

– Értelek téged. Nézd, felkapcsolom a villanyt, bekukkantok az ágy alá, látod? – kérdezte a Tündérkirálynő, és lehajolt.

– Mit látsz? – kérdezte a kisfiú.

– Teljesen üres! Gyere, nézd meg magad is! – felelt a Tündérkirálynő.

A kisfiú kiszállt a paplan alól. Belesett az ágy alá, és nem látott ott manókat.

– Most nincsenek. De ha lekapcsolod a villanyt, akkor bebújhatnak! – mondta.

– Igaz. Akkor most lekapcsolom a lámpát és várunk néhány percet. Azután bevilágítok a varázspálcámmal az ágyad alá, és benézünk mind a ketten. Rendben? – ajánlotta a Tündérkirálynő.

– Rendben! – bólintott a kisfiú.

A Tündérkirálynő úgy tett, ahogy mondta. Mikor bevilágított az ágy alá sem ő, sem a kisfiú nem talált ott senkit.

– Hagyok itt neked egy csillagot. Tedd be a párnád alá, és este villanyoltás után világíts be vele az ágy alá. Ha látod, hogy nincs ott senki, akkor feküdj le és aludj nyugodtan. De ha találsz ott valakit, akkor bátran szólj nekem – mondta a Tündérkirálynő, és letett egy apró kis csillaglámpást a gyerek párnájára.

A kisfiú megnyugodva lehunyta a szemét, és néhány perc múlva már mélyen aludt. A Tündérkirálynő mosolyogva röppent ki a hintójához, feltette a drágaköves koronáját, és intett a fehér lovaknak, hogy indulhatnak haza, a legnagyobb rózsaszín felhőre az égen, Tündérországba.

            Néhány hónap elteltével a Tündérkirálynő az ablakból figyelte a tündérgyerekeket amint éppen a gyöngyfák árnyékában játszanak. Egyszerre egy kiscsillag hullott le előtte, éppen az, amit korábban annak a kisfiúnak adott, aki félt elaludni a sötétben. Beült az aranyhintójába, amit a négy fehér ló lerepített a Földre, a kisfiú ablaka elé. A gyerek már várta az érkezését. Kinyitotta az ablakot, a Tündérkirálynő beröppent rajta.

– Megtaláltad a kiscsillagodat amit felrepítettem hozzád? – kérdezte a gyerek.

– Igen, épp előttem hullott le – felelte a Tündérkirálynő.

– Visszaadtam, mert már nincs szükségem rá. Tudom, hogy nincsenek gonosz manók az ágyam alatt – mondta a kisfiú.

A Tündérkirálynő elmosolyodott és megölelte a gyereket.

– Nincsenek – suttogta halkan.

– Miért nem ezt mondtad? – kérdezte a kisfiú.

– Elhitted volna? – kérdezte a Tündérkirálynő.

– Nem. Jobb, hogy magam jöttem rá – bólintott a kisfiú.

            Mikor a Tündérkirálynő elment az aranyhintóval, még sokáig nézett utána. Nagyon megszerette őt, és tudta, hogy az álmaiban és a képzeletében gyakran fogja látni még élete során.