Virágbimbók palotája

Virágbimbók palotája.

            Egy vanília fagylalt színű ház nagy kertjében sok örökzöld és lombhullató fa között állt egy, melyet az erdei manók Virágbimbók palotájának neveztek el. A nevét onnan kapta, hogy tavasszal sötét rózsaszínű virágbimbók tömegével nőttek az ágain, leveleik bordón fénylettek, olyan széppé varázsolták a fát, hogy mindenkinek megakadt a szeme rajta.

            Az erdei manók már alig várták, hogy végre elinduljanak egy áprilisi hosszú hétvégére. A manók fejedelme elővette varázsgömbjét, hogy megnézze, hol találnak szállást, és meglepetten kiáltott fel:

-Nézzétek, a Virágbimbók palotájában még van szabad hely! Ezt a hét végét ott töltjük! - azzal rögtön pakolni indultak.  Mikor elkészültek, segítségül hívták a fecskéket, akik gyorsan elszállították őket a helyszínre.

A szobák egy-egy virágbimbó belsejében kerültek kialakításra, egészen addig lehetett igénybe venni őket, amíg a bimbóból nyílt virág szirmai lehullottak. A manók akkorára nőttek, mint a kisgyerekek ujján egy köröm, így ketten is elfértek egy szobában. A tulajdonos egy kedves, idős bácsi minden évben örült a manók érkezésének. A fecskéket pedig különösen szerette, a kapualjban mindig biztosított számukra egy kényelmes fészket. Az idén sem volt ez másképpen. A szobákban kényelmesen elhelyezkedtek az apró kis manók, pihentek egy kicsit, majd fecskeháton útra keltek, meglátogatták a közeli látványosságokat. Ez a város a szökőkutak, virágok, templomok, régi szép épületek és az egyetemek városa mindig elbűvölte őket.

Mikor hazaértek, ettek-ittak, beszélgettek egy kicsit, majd aludni tértek. Másnap reggel egy újabb csoport manó érkezett. Ők kisujj nagyságúra nőttek. Így szóltak a tulajdonos öreg bácsihoz:

-Szállást szeretnénk éjszakára, itt a Virágbimbók palotájában. Tíz szobát kérünk!

-Foglalt minden hely, sajnos nem tudok adni. De ne bánjátok, ti úgysem férnétek el benne, hozzátok képest kicsik a virágbimbó szobák-szólt az öregember.

-Küldj el tíz vendéget, vagy én zavarom el őket!- kiáltott mérgesen az egyik manó.

-Nem tehetem, megállapodtam velük- felelt a bácsi.

A manók erre nekiestek a gallyaknak, kirázták szobáikból a pici manókat, akik szerencsére puha fűtakaróra estek. A nagy manók el akarták foglalni a helyüket. Igen ám, de ahogy a bácsi mondta, ők sehogy sem fértek el a virágokban. Nagyon mérgesek lettek.

-Ki kell vágni ezt a fát, nem jó ez semmire! Rossz helyen van!- kiabálták.

-Olyan szép a sok rügy, a sok rózsaszín virágbimbó- szólt az öreg.

A pici manók közben feltápászkodtak a földről, és azt mondták:

-Érzitek milyen tiszta itt a levegő? Ezt is Virágbimbók palotájának köszönhetjük!

A felháborodott manók azonban nem hallgattak a szép szóra. Nekiestek a fa törzsének, ki akarták dönteni gyökerestől. Nem bírtak vele. A fecskék meglátták a dühöngő manókat, és támadt egy jó ötletük.

-Pók néni, szőjj gyorsan egy nagy hálót! - kérték a sarokban szunnyadó nagy pókot.

Mivel ő tartott a fecskéktől, gyorsan munkához látott, és pillanatok alatt elkészült az óriási pókháló.

-Fogjuk meg a csőrünkkel, és dobjuk rá a mérges manókra!-szólt az egyik madár.

A manókra ráesett a pókháló, és belegabalyodtak. Elestek, egymás hegyén-hátán görögtek, nem tudtak kiszabadulni belőle.

-Jobb lesz, ha elmegyünk innen!-mondták.

-Segítünk kibogozni benneteket a hálóból, aztán menjetek isten hírével!- kiáltották a pici manók. Megegyeztek egymással, aztán mikor kiszabadultak a mérges manók, elkullogtak. A pici manók megköszönték a bácsinak és a fecskéknek, hogy kiálltak mellettük, a hét végét ezt követően már nyugodtan töltötték szobáikban.

            Virágbimbók palotája megmenekült, ott pompázhatott a vanília fagyi színű ház nagy kertjében, ebben az évben és még nagyon sok ezt követő esztendőben.