Virágbimbók palotája

Virágbimbók palotája.

                      Egy vanília fagylalt színű ház nagy kertjében sok örökzöld és lombhullató fa között állt egy, melyet az erdei manók Virágbimbók palotájának neveztek el. A nevét onnan kapta, hogy tavasszal sötét rózsaszínű virágbimbók tömegével nőttek az ágain, leveleik bordón fénylettek, olyan széppé varázsolták a fát, hogy mindenkinek megakadt a szeme rajta.

            Az erdei manók már alig várták, hogy végre elinduljanak egy áprilisi hosszú hétvégére. A manók fejedelme elővette varázsgömbjét, hogy megnézze, hol találnak szállást, és meglepetten kiáltott fel:

– Nézzétek, a Virágbimbók palotájában még van szabad hely! Ezt a hét végét ott töltjük! – azzal rögtön pakolni indultak.  Mikor elkészültek, segítségül hívták a fecskéket, akik gyorsan elszállították őket a helyszínre.

A szobák egy-egy virágbimbó belsejében kerültek kialakításra, egészen addig lehetett igénybe venni őket, amíg a bimbóból nyílt virág szirmai lehullottak. A manók akkorára nőttek, mint a kisgyerekek ujján egy köröm, így ketten is elfértek egy szobában. A tulajdonos egy kedves, idős bácsi minden évben örült a manók érkezésének. A fecskéket pedig különösen szerette, a kapualjban mindig biztosított számukra egy kényelmes fészket. Az idén sem volt ez másképpen. A szobákban kényelmesen elhelyezkedtek az apró kis manók, pihentek egy kicsit, majd fecskeháton útra keltek, meglátogatták a közeli látványosságokat. Ez a város a szökőkutak, virágok, templomok, régi szép épületek és az egyetemek városa mindig elbűvölte őket.

Mikor hazaértek, ettek– ittak, beszélgettek egy kicsit, majd aludni tértek. Másnap reggel egy újabb csoport manó érkezett. Ők kisujj nagyságúra nőttek. Így szóltak a tulajdonos öreg bácsihoz:

– Szállást szeretnénk éjszakára, itt a Virágbimbók palotájában. Tíz szobát kérünk!

– Foglalt minden hely, sajnos nem tudok adni. De ne bánjátok, ti úgysem férnétek el benne, hozzátok képest kicsik a virágbimbó szobák– szólt az öregember.

– Küldj el tíz vendéget, vagy én zavarom el őket! – kiáltott mérgesen az egyik manó.

– Nem tehetem, megállapodtam velük – felelt a bácsi.

A manók erre nekiestek a gallyaknak, kirázták szobáikból a pici manókat, akik szerencsére puha fűtakaróra estek. A nagy manók el akarták foglalni a helyüket. Igen ám, de ahogy a bácsi mondta, ők sehogy sem fértek el a virágokban. Nagyon mérgesek lettek.

– Ki kell vágni ezt a fát, nem jó ez semmire! Rossz helyen van! – kiabálták.

– Olyan szép a sok rügy, a sok rózsaszín virágbimbó – szólt az öreg.

A pici manók közben feltápászkodtak a földről, és azt mondták:

– Érzitek milyen tiszta itt a levegő? Ezt is Virágbimbók palotájának köszönhetjük!

A felháborodott manók azonban nem hallgattak a szép szóra. Nekiestek a fa törzsének, ki akarták dönteni gyökerestől. Nem bírtak vele. A fecskék meglátták a dühöngő manókat, és támadt egy jó ötletük.

– Pók néni, szőj gyorsan egy nagy hálót! – kérték a sarokban szunnyadó nagy pókot.

Mivel ő tartott a fecskéktől, gyorsan munkához látott, és pillanatok alatt elkészült az óriási pókháló.

– Fogjuk meg a csőrünkkel, és dobjuk rá a mérges manókra! – szólt az egyik madár.

A manókra ráesett a pókháló, és belegabalyodtak. Elestek, egymás hegyén – hátán görögtek, nem tudtak kiszabadulni belőle.

– Jobb lesz, ha elmegyünk innen! – mondták.

– Segítünk kibogozni benneteket a hálóból, aztán menjetek isten hírével! – kiáltották a pici manók. Megegyeztek egymással, aztán mikor kiszabadultak a mérges manók, elkullogtak. A pici manók megköszönték a bácsinak és a fecskéknek, hogy kiálltak mellettük, a hét végét ezt követően már nyugodtan töltötték szobáikban.

            Virágbimbók palotája megmenekült, ott pompázhatott a vanília fagyi színű ház nagy kertjében, ebben az évben és még nagyon sok ezt követő esztendőben.