Esernyővel a barlangban, út a dínókhoz

Esernyővel a barlangban, út a dínókhoz.

            A napsütéses réten egy kislány és egy kisfiú játszott a kutyájával. Messze dobtak egy pettyes labdát, amit ő visszahozott és farkcsóválva tett le elébük. A gyerekek szülei elmélyülten olvasgattak egy fűre terített pokrócon ülve.

            A kisvasút zakatolása óránként figyelmeztette őket az idő múlására. A nap már magasan járt az égbolton, mikor a kisfiú így szólt:

– Úgy beszéltük meg, hogy megkeressük az Ősember barlangot! Tudjátok, olvastuk, hogy itt található, ezen a környéken!

– Igazad van, összeszedjük a holmink, és mehetünk! – állt fel az apukája.

Beraktak mindent a hátizsákba, majd elindultak. Az út a hegy csúcsa felé vezetett. Már majdnem a barlang bejáratához érkeztek, mikor hirtelen zuhogni kezdett az eső. Az anyukájuk kivette a hátizsákból a színes esernyőket, és az utolsó pár lépést azt tartva tették meg. A kutyus jól elázott, mert izgatottan rohangált előre-hátra, végül elsőként lépett be a barlangba. A család követte, Apa kirázta a vizet az esernyőkből, majd összezárta őket, és egy sarokba állította. Odabent sötét honolt. Nem vártak erre a napra turistákat, így az idegenvezető nem kapcsolta fel a világítást, és az ajtókat sem nyitotta ki, melyek a barlang belsejébe vezettek. Megálltak hát az előtérben, és gondolták, hogy a zivatar végéig itt maradnak.

A kutyus nem tudott nyugton maradni, addig mocorgott, míg felborította az esernyőket.

– Hagyjátok, majd én összeszedem őket! – szólt a kislány, és felemelte a pirosat. Ahogy a kezében tartotta, egy alkalommal a fal felé irányította, ekkor nyikorgást hallottak, a barlangon rés támadt, az esernyő kinyílt, a kislányt magával rántva száguldani kezdett befelé a hegy gyomrába. Néhány pillanat telt el, és máris egy napsütéses őserdőben találta magát. Hatalmas gyümölcsök függtek a fákon, és a lombjukat dinoszauruszok legelték. Hosszú nyakukhoz képest nagyon kicsi volt a fejük, és egyáltalán nem találta őket ijesztőnek. Épp hogy csak megnézte, hová pottyant, mikor a bátyja rángatta meg a karját.

– Hahó, én is itt vagyok! – kiáltotta, és a kék esernyővel a kezében megállt mellette.

– Látod őket, milyen békésen legelésznek? – kérdezte a kislány.

– Ők a növényevő dínók! Van róluk egy könyv otthon! Majd megmutatom! – szólt a kisfiú, de többet már nem tudott szólni, mert a kutyus pottyant le mellé, úgy, hogy nála nem volt esernyő sem.

– Ezt hogy csináltad? Én úgy láttam, hogy az esernyő nyitja az idevezető rést a barlangon – kiáltott meglepetten.

– Utánad ugrottam, mikor rés támadt a falon, de később értem ide, mint te, mert nem volt esernyőm – felelte a kutya.

– Így már érthető – bólintott a gyerek.

A kislány közben tett néhány lépést előre. A testvére követte, és együtt figyelték álmélkodva a sok hatalmas állatot.

A föld hirtelen remegni kezdett alattuk. Döngő léptekkel egy dühös ragadozó közeledett. Egyedül vadászott. A hosszú nyakú állatok kicsinyeiket maguk elé terelték, és próbáltak menedéket keresni. Elindultak előre, de a távolság egyre csökkent üldözőjük és köztük.

A kutya úgy kezdett rohanni a fenevad felé, mint akit puskából lőttek ki. Mindenáron el akarta üldözni a békés állatok közeléből. A gyerekek becsülték a szándékot, de látva, hogy milyen pici a kutyus az ősállathoz képest, nem bíztak a sikerben. A kisfiúnak eszébe jutott, hogy az esernyővel rés nyílt a barlang falán. Arra gondolt, hátha a földet is megnyitja, és a szakadéktól megretten a gonosz dínó. Felkapta az egyiket, és a ragadozó felé irányította, aki előtt hirtelen árok keletkezett. Az már kicsit megzavarodott a kutya ugatástól, de az utolsó pillanatban észrevette, hogy megnyílt a föld előtte, erőt vett magán, és átugrotta azt. Szaladt tovább a hosszú nyakúak felé. A kislány is felkapta az esernyőt, a bátyja mellé állt, és mindketten a gonosz dínó felé irányították a sajátjukat. A két esernyő hatalmas szakadékot nyitott előtte, amit már nem tudott átugrani, ezért dühösen sarkon fordult, és eloldalgott. A hosszúnyakúak megkönnyebbülten folytathatták útjukat, az üldözőjüknek nyoma veszett.

A kiskutya visszafutott a gyerekekhez, és hárman leültek egy kicsit pihenni. Kettőt vagy hármat szusszanhattak, és az esernyők maguktól a kezükbe ugrottak. Arrafelé irányították, ahonnan jöttek, és már repültek is vissza, az Ősember barlang bejáratához. Lehuppantak a sötétben a földre, kis idő múlva a kiskutya is megérkezett.

– Gyertek gyerekek, elállt az eső! – hallották Apa hangját.

Mindketten felálltak, és a kutyával a nyomukban kifelé indultak.

– Itt ne hagyjátok az esernyőket! – szólt Anya.

– Nem, nem hagyjuk itt! – felelte a kisfiú.

            Csendesen haladtak lefelé a hegyi ösvényen. Az imént történteken gondolkodtak. Apa és Anya megígérték, hogy máskor is eljönnek ide, akkor, amikor szét tudnak nézni a barlang belsejében.

– Azt hiszem, mi már láttunk mindent! – mondta a kislány.

– Nagyon érdekes volt! – tette hozzá a kisfiú.

– Jó, hogy nálunk voltak az esernyők! – szólt Anya.

A két gyerek sokatmondóan egymásra mosolygott, a kislány ölébe vette a kutyust, így folytatták az utat hazafelé.