Nyári katicás történet

Nyári katicás történet.

            A hétpettyes katicabogár gyerekek egy nagy lapulevél alatt hűsöltek. A szüleik féltették őket az erős napsugártól, ezért a forró nyári napokon a déli órákban az árnyékba terelték a csemetéiket, ilyenkor ők maguk is megpihentek.

            – Nézzétek, Apa és Anya elszundikáltak! Nincs kedvetek a tóban megfürödni? – kérdezte a katica kisfiú. A két katica kislány fiatalabb volt nála, úgy gondolták, a bátyjuknak csupa jó ötlete lehet csak, ezért egyszerre feleltek:

– De igen! Van kedvünk!

A katica fiú és a két kistestvére óvatosan, hogy a szüleik fel ne ébredjenek kirepültek a lapulevél alól, és a nagy víz felé vették az irányt. Hamarosan odaértek, és látták, hogy a homokos parton sok gyerek pancsol. A katica fiú újabb ötlettel állt elő:

– Repüljünk beljebb, ott nem zavar senki minket!

A két kis húga kicsit félt, de nem mertek szólni. Úgy gondolták, biztos igaza van a bátyjuknak, hiszen ő az idősebb és okosabb, és mikor elindult a tó belseje felé, akkor követték. Szálltak, szálltak előre, a hegyek felé. Lassan elhagyták a pancsoló gyerekeket, néha még láttak egy-egy úszó embert a vízben, de ahogy telt az idő, egyre kevesebbet.

– Elfáradtam! – mondta a legkisebb katica.

– Nézd, ott egy piros bója, azon megpihenhetünk! Csak addig bírd ki! – felelte a testvére.

– Nem is fáradtál el, csak azt hiszed! – gúnyolódott a bátyja. A két kislány katica nem felelt, alig várták, hogy végre leszállhassanak. Mikor elérték a bóját, megkönnyebbülten ültek a tetejére. Néha felcsapott a víz rá, abban hűsítették a lábukat.

Az idősebb katica tovább repült. Már régen elhagyta a húgait, mikor érezte, hogy egy-két szárnycsapásnál nem bír többet megtenni, annyira elfáradt. Szerencsére éppen arra jött egy vitorlás, és le tudott rá szállni. Egy kislány ült benne, és mikor meglátta őt, azt kérdezte:

– Hogy kerülsz ide katica?

A katica megemelte a szárnyait, így mutatta, hogy ő bizony repült egészen ideáig. A kislány tenyerébe vette, adott néhány csepp vizet neki.

– Magunkkal viszünk a kikötőbe! Apukám már arrafelé irányította a vitorlást! – mondta a kislány.

A katicának eszébe jutott a két testvére. Nem hagyhatja őket sorsukra! Nem maradhatnak a bóján örökké! Mindenáron meg akarta őket menteni. Mikor úgy érezte, hogy ismét képes a repülésre, széttárta szárnyait, és felröppent a kislány tenyeréből.

– Apa menjünk a katica után! Megfullad, ha beleesik a vízbe! – kiáltotta. Az apukája megsajnálta a katicát, és követte őt. Mikor a bójához ért, a katica leszállt, és boldogan ölelte magához két kis húgát. A három katica végre ismét együtt volt! Vajon megmenekülnek?

A vitorlás elhaladt a bója mellett, a kislány észrevette a három testvért, tenyerébe vette őket, és a vitorlás kikötőben a fűbe tette.

– Megmenekültünk! – sóhajtott fel a legidősebb katica.

Eközben a katicaszülők észrevették, hogy eltűntek a gyerekeik. Az összes katica ismerőst értesítették, hogy elvesztek a gyerekek, segítsenek megkeresni. A sok katica összefogott, és felosztották a partot maguk között. Mindenki a három kis katica után kutatott.

– Hol vagytok csemetéim? – hallották a katicák az anyukájuk hangját a kikötőben.

– Itt vagyunk mama! – kiáltották, és a hang irányába repültek. Hamarosan meglátták egymást, és mind a négyen összekapaszkodtak a levegőben. A sok petty csak úgy cikázott körbe-körbe a szárnyukkal.

– De jó, hogy nem esett bajotok! Gyertek, menjünk haza, ne izguljanak tovább értetek a többiek! – mondta a mamájuk.

            A három katica követte az anyukáját, és hamarosan hazaértek. Gyorsan elterjedt a híre, hogy megkerültek a gyerekek. Az összes rokon odasereglett, és a katicák elmesélték a történetüket, amely most igazán szerencsésen végződött. Persze mindannyian tudták, hogy egy kivételes napon egy kivételes kislány volt, aki megmentette őket, és ilyesmi ritkán esik meg, így aztán többet soha nem repültek ilyen messzire.