A tóparti fa kismadara

A tóparti fa kismadara.

            A nyár forrón tombolt, eső nem áztatta a környéket. A tó vize a kék és zöld színeiben tündökölt, a hullámokon fehér csipkehab úszott.

            Egy kisfiú állt a parton, figyelte, amint dagadó vitorlák száguldoznak a tavon. A reggeli fények csillogóvá tették a tó vizét, ezernyi szikra játszott a felszínen. A nap egyre erősebben sütött, ezért a közeli fa árnyékába húzódott, ahonnan tovább kémlelhette a Balatont. A hűvösben lekuporodott a fűbe, és kényelmesen elhelyezkedett. Madárcsicsergés szakította meg a csendet. Felnézett a hatalmas lombokra, és az ágak között egy kismadarat látott, aki úgy jártatta a csőrét, mint akinek sürgős mondanivalója van, de sajnos senki nem érti meg.

– Mi a baj, kismadár? – kérdezte tőle, mire ő hirtelen elhallgatott. Az egyik ág leveléből a csőrébe fogott egyet, leszállt vele a kisfiú vállára, és rátette, majd ismét felrepült a fára, és csivitelni kezdett. A gyerek kezébe vette a falevelet, és ekkor meglepő dolog történt. Alig akarta elhinni, de tisztán értette a kismadár minden szavát. Sejtette, hogy ez a falevélnek köszönhető, de azért tett egy próbát, és letette azt a földre. Valóban, jól sejtette, ha nem volt a kezében, akkor továbbra is madárcsivitelést hallott, és nem értett belőle semmit. Gyorsan felemelte, és érdeklődve hallgatta a kismadarat.

– Ez a falevél segít nekünk abban, hogy megértsük egymást. Arról az ágról való, amelyen születtem. Varázs falevél. Ha a kiválasztott tartja a kezében, akkor megérti a nyelvünket, és mi is az övét.

– Mit szeretnél tőlem? – kérdezte a kisfiú.

– A városban, ahol eddig éltünk a rokonaimmal, nagy a forróság. A házak között éjjel sem tudunk pihenni, mert szinte sugárzik a hő a falakból. Elindultunk párásabb, hűvösebb helyet keresni, ahol mindig locsolják a gyepet, közel van az étel és az ital. Én ezt a fát találtam, itt, a tó partján, az öntözött park szélén. Hatalmas lombjain mindannyian elférnénk, a tojásainkkal együtt – szólt a kismadár.

– Értelek, kismadár. De hogyan költözteted át a fészkekből a tojásokat? – kérdezte a kisfiú.

– Ebben kérem a segítséged! Először fészkeket kell építeni, egy madár lakótelepet kell ezen a hatalmas fán létrehozni, azután a tojásokat át kell költöztetni! – felelte a kismadár.

– Azt hiszem, tudom, hogyan építsük fel a lakótelepet! Hívom a két húgomat, és hárman mindent elrendezünk! Ne félj, megoldjuk, és hamarosan itt hűsölhettek mindannyian a parton! – felelte a kisfiú.

– Mi a terved? – kérdezte a kismadár.

– Hazamegyek, szólok a testvéreimnek. Te kövess engem, aztán várd meg, míg kijövök a lányokkal, majd mutasd az utat a többi madárhoz! – kérte a kisfiú, és elindult hazafelé. A kismadár követte őt, és mikor az otthonához értek, várakozott odakinn a kertben. Hamarosan két copfos kislány lépett ki a házból, mögöttük a kisfiú jött kosarakkal a kezében.

– Mutasd az utat kismadár! – kiáltotta.

A kismadárnak nem kellett kétszer mondani, boldogan szálldogált ágról ágra, és pár perc múlva magas házak közé szorított játszótérre értek, ahol három fa kókadozott az izzó napsütésben. Ágaikon sok madár élt, akik szomjasan tátogtatták a csőrüket. A kismadár sietősen elmesélte a rokonainak, hogy talált egy új, hűvösebb, szellősebb helyet a tóparton, és a gyerekek segítenek a költözésben. Ezután a kisfiú átvette az irányítást, a madarak követték minden szavát. Levették a fészkeiket a faágakról, és beletették a kosarakba, amit a kisfiú hozott. A tojásokat szépen a tetejükbe rakták, majd mikor végeztek, a gyerekek átvitték azokat a tó partjára. Ott aztán fel kellett rakni a lombos fára mindet, ami nem volt könnyű feladat, de nagy üggyel-bajjal sikerült megoldani. Néhány óra elteltével állt az új madár lakótelep. Hamarosan hangos madárcsivitelés töltötte be a környéket. A kisfiú értette minden szavukat, hallotta, hogy megköszönték neki a segítséget, majd örvendeztek egy sort a jó levegőn, a víz közelében, az új otthonukban. Az arra járók mind mosolyogva hallgatták, az ő számukra madarak éneke szállt a levegőben.

A lányok visszamentek a lakótelepre szétnézni, hogy nem maradt-e ott véletlenül egy szomjas madár. Hintázó gyerekeket találtak ott, akik éppen arról beszélgettek, hogy nem látnak egyetlen madarat sem a környéken, és hogy milyen barátságtalan ez a hely a csivitelésük nélkül. A lányok elmondták nekik, hogy a nagy hőségben szomjaztak itt, ezért a tóparti fára költöztek.

– Teszek ki egy tálkába vizet, hátha akkor visszajönnek! – kiáltotta egy szőke kisfiú, és elszaladt. Hamarosan egy edénnyel a kezében tért vissza, melyet vízzel töltött tele. Letette az egyik fa alá. Nem sokára sok-sok vízzel telt tányér sorakozott a játszótéri fák alatt, mert a többiek is követték a példáját. A lányok elégedetten távoztak, és út közben már látták, hogy sok madár repül a játszótér felé, ahol gondoskodó kezek vízzel várták őket.

A tóparton a kisfiú tekintete kereste a vitorlást, melyet reggel látott, mikor megállt itt a parton, de már nyomát sem látta. Szerette volna megkérdezni a kismadarat, vajon merre haladt, a kezébe akarta venni a falevelet, melyet arról az ágról hozott a kismadár, amelyen született, és amely lefordítja a madarak csivitelését az emberek nyelvére, de nem találta sehol.

Felnézett a fára, és meglátta a kismadarat, csőrében a falevéllel. Intett neki, hogy megértette, innentől fogva ő is madárcsivitelést fog hallani, mint mindenki más, ha errefelé jár.            Ahogy teltek-múltak az évek, minden madárhangra felfigyelt, és próbálta megfejteni, hogy miről beszélgethetnek, hiszen jól tudta, hogy mindig van mondanivalójuk. Volt mikor sikerrel járt, volt mikor nem. De az biztos, hogy a madarak énekét mindig nagyon szerette hallgatni, és örökké emlékezett arra a kismadárra, aki megszólította, aki a varázs falevelet adta, akinek rokonságát a testvérei segítségével átköltöztette a tóparti fa lombjaira, és akiknek csivitelésétől máig zeng arrafelé a balatoni sétány.