Tündérrel a padon

Tündérrel a padon.

            Az asszony a parkban kötögetett egy padon ülve. Jóságos arcán halvány mosoly jelent meg, valahányszor egy-egy labda felé gurult, és egy kisgyerek érte szaladt. Ha a pad alatt állt meg, akkor ő felemelte kötőtűjét, és a játék egyenesen a kicsik kezébe szállt. A gyerekek ezen egy picit sem csodálkoztak, magukhoz ölelték, és már szaladtak is vissza vele a szüleikhez.

            Ez a délután különösen szép volt. A nap kellemes meleget ontott a parkra, a fák és virágok örömmel fürödtek meg narancssárga fényében. Mikor a kötőtűk megálltak egy kis pihenése, az asszony a napsugarak felé fordította arcát. Egy ilyen alkalommal csengő hang szólalt meg mellette:

– Csókolom, leülhetek ide? – kérdezte, egy kislány.

 – Persze, gyere csak! – válaszolt az asszony, fejét felé fordítva.

– Mi tetszik kötni?

– Egy kabátkát az unokámnak.

– Most nyár van!

– Ó, mire újra látom őt, ősz lesz. Elköltöztek messzire, és ritkán találkozunk.

– Ne tessék szomorkodni, én minden nap itt leszek, és majd beszélgetünk!

– Nagyon kedves tőled, de neked van saját családod!

– Igen, de az anyukám mindig szomorú, apukám pedig ritkán ér rá, sokat dolgozik.

– Miért szomorkodik az anyukád?

– Mert az öcsém már régóta beteg, nem tud lejönni játszani.

– Szeretnél vele labdázni?

– Igen, az nagyon jó lenne!

– Talán én segíthetek!

– Csodára volna szükségünk, Anya ezt szokta mondani!

Ekkor a kötőtűk megálltak egy percre, és a jóságos asszony szétnézett a környéken. Az éneklő madaraktól kicsit távolabb, a park másik oldalán bérházak álltak. Annak egyik szobájában feküdt egy édes kisfiú, aki nagyon hasonlított erre a kislányra. Anyukája épp a lázát mérte, és aggódva hajolt fölé. A néni a padon már tudta mit kell tennie. A kislány hazament, a nap lenyugodott, az asszony még mindig a padon ült. Megvárta, míg kiürül a park, akkor felemelte a kötőtűjét, suttogott néhány szót, és egy arany hintó állt meg előtte, melyet hattyúk repítettek ide. Ő beült a hintóba, a félig megkötött kabát tündér ruhává változott, a kötőtű varázspálcává, ő maga pedig egy igazi tündérré. A hattyúk felszálltak, és a kisfiú ablakánál megálltak. A tündér a nyitott ablakon át berepült a szobába, és az alvó gyereket felemelte, betette a hintóba.  A kislány még ébren volt, és meglepetten figyelte a jelenetet.

– Gyere, viszlek téged is! – szólt a tündér, és beemelte a gyereket az ülésre. Alig telt el egy pillanat, és már száguldottak is.

A kicsi fiú felébredt, csodálkozva nézte nagy szemeivel, ahogy a felhők fölött repülnek, kinyúlt az ablakon, és megfogta a fehér, puha habot, ami a kezében azonnal szertefoszlott. Lenézett, és látta a házakat összezsugorodva, az utcákat és tereket teljesen piciben, mint egy játék város, olyan volt az otthona innen, felülről.

Megérkeztek egy arany palotába, mely az egyik nagy felhőre épült. Nagyon halk zongora muzsika szólt, sok-sok tündér lakott itt, ők hallgatták. A palota kertje körbe ölelte őket, benne gyémánt virágok nyíltak, a fák levelei smaragdként csillogtak. Sok-sok játék elszórva hevert a fűben, csillogó vadvirágok között. A kisfiú szállt ki először a hintóból, egy kis felhőcske jött elé, csak rá kellett állni, és már vitte is be, a legnagyobb terembe. A következő felhőcskére a kislány lépett rá, sietett a testvére után. A nagy teremben egy óriási tükör csillogott, aki belenézett, olyanná változott, amilyen szeretett volna lenni.

A tündér megállt a gyerekek háta mögött.

– Te milyen szeretnél lenni? – kérdezte a kislányt.

– Én egy olyan gyerek, akinek a testvére egészséges! – felelte.

– És te? – fordult a kisfiú felé.

– Én egy olyan gyerek, aki egészséges! – felelte.

– Nézzetek mindketten a tükörbe! – szólt a tündér. Varázspálcájával intett a tükörnek, és onnan színes fénynyaláb ömlött a gyerekek felé, körbe vette őket, majd visszahúzódott oda, ahonnan jött.

– Most gyertek ki a kertbe játszani! – mosolygott a tündér. A mosolya nagyon ismerős volt a kislánynak. Most vette észre, hogy ezt a jóságos szempárt is látta már valahol.

–  A kötögető néni a padról! – kiáltotta.

– Ne beszélj butaságokat! – szólt a tündér. Azzal kiment a kertbe, és vitte magával a gyerekeket. Már nagyon régen nem játszottak együtt, most aztán igyekeztek mindent bepótolni. Szállt a hinta, repült a libikóka, épült a vár az aranyhomokban. Fáradhatatlanok voltak. Hajnal felé a tündér hívta a hintót, mert vissza kellett térniük az otthonukba, hiszen várták ott őket a szüleik. Mikor kiszálltak, a kisfiú megkérdezte:

– Jótündér, egészséges maradok?

– Igen, az maradsz. Tudod voltak nálam sokan. Mikor tükörbe néztek szépek, gazdagok akartak lenni. Ha ketten jöttek, kétfélét szerettek volna. Egy éjszakára megkapták. Ti azonban ugyanazt kértétek. Boldogságot a családnak, amit a te egészséged hoz el. Ezt nem egy éjszakára, hanem egész életedre kaptad meg a tükörtől – felelt a tündér, és azzal bevitte a gyerekeket a szobába, lefektette őket, majd hintóján távozott.

            A reggel hamar elérkezett. Rózsaszín fényekkel, puhán osont be a szobába, nem akarta még a gyerekeket felkölteni. Anya azonban megjelent az ajtóban. Aggódva kukkantott be, Apa mögötte állt, és feszülten figyelt.

– Meggyógyultam! – mondta a kisfiú. A szülei közelebb jöttek, boldogan látták, hogy igazat mond.

– Tudjátok, a kötögető néni a parkban a padról egy tündér. Ő gyógyította meg! – folytatta a kislány.

– Igen, persze, tündéri az a néni! – mondta Anya mosolyogva.

            A család napjai sokkal boldogabban teltek, mint eddig bármikor. Mikor lementek a parkba, a néni gyakran ott ült a padon, kötögette a kabátot az unokájának. A kislány sokszor odaszaladt hozzá beszélgetni.

– A néni hasonlít egy tündérre, aki egyszer meggyógyította az öcsémet! – mondta egyik alkalommal.

– Kár, hogy csak hasonlítok! – mosolygott jóságosan az asszony. Ekkor azonban odagurult egy labda a pad alá. A néni óvatlanul felemelte a kötőtűjét, és a játék egy kisgyerek karjaiba repült.

– Nem, nem hasonlítasz, hanem te vagy a tündér! – ölelte meg a kislány a nagymamát.