A varázscsengő

A varázscsengő.

            A kanyargós úton egy copfos kislány szedte a lábát. Piros pettyes szoknyája és fehér blúza, hosszú, szőke haja már messziről feltűnt az öreg harkálynak, aki egy korhadt fa csúcsán kopogtatott.

            A kislány kosara piroslott a sok szamócától, amit a közeli tisztáson szedett. Alig várta, hogy hazaérjen, mert az anyukája megígérte, hogy gyümölcstortát készít belőle, és ő nagyon szerette az édes, piros krémmel töltött süteményt. Hamarosan a korhadt fához ért, ahol harkály bácsi megszólította:

– Látom, nagyon sietsz! Szerettelek volna megkérni, hogy segíts nekem, de csak akkor, ha van erre időd!

– Ó, arra mindig van időm! Mit kellene tennem? – kérdezte a kislány.

– Leejtettem a szemüvegem, és nem látom így a kártevőket. Kopogtatom, kopogtatom a fatörzset, de nem találok kukacot! Megkeresnéd? – kérdezte az öreg harkály.

– Persze! Leteszem addig a kosaram, gyere ide mellém, csipegess belőle szamócát! – mondta a kislány.

A harkály úgy tett, ahogy kérte. Már régen evett ilyen friss szamócát, élvezettel csipegette, amíg egyszer a kislány felkiáltott:

– Nézd, találtam egy csengőt a fűben!

– Hadd lássam csak! Milyen kopott kis csengő! Nem fényes, nem csillog! Hagyd ott, ahol volt! – mondta a harkály.

– Nekem mégis tetszik! Kedves, régi darab! Kicsit piszkos, de majd megtisztítom! – válaszolt a kislány.

– És a szemüvegem ki keresi meg? – érdeklődött a madár.

– Én! Már folytatom is! – hajolt le ismét a kislány, és mikor a napsugár megcsillant a lencsén, örömmel vette kezébe a harkály szemüvegét, és átnyújtotta neki. Az öreg madár nagyokat pislogott, és így szólt:

– Köszönöm kislány! Nagyon sokat segítettél nekem! Én pedig úgy háláltam meg, hogy megettem az összes szamócát, amit szedtél. Most biztosan haragszol rám!

A kislány belenézett a kosárba, és elmosolyodott, majd így felelt:

– Örülök, hogy ízlett a gyümölcs! Ha legközelebb a rétre megyek, két kosarat viszek, tele szedem mindkettőt, és hazafelé az egyiket odaadom neked!

– Milyen jó a szíved! – mondta meghatottan a harkály.

– Ha nem kell több segítség, indulok haza! – szólt a kislány.

– Nem, köszönöm, nincs szükségem másra. Itt ne hagyd a csengőt! – intett az öreg harkály.

A kislány lehajolt, felvette a kopott csengőt és a kosárba tette, a szamóca helyére. Sietve elindult, és hamarosan a piros tetejű házikó elé ért, ahol az anyukája már a nyitott ajtóban állva várta.

A kislány az üres kosárba nézett, és felsóhajtott.

– Anya szomorú lesz, hogy nem hoztam semmit! Hogy fog gyümölcstortát sütni szamóca nélkül? – suttogta.

– Rázz meg, rázz meg! – hallatszott egy vékonyka hang a kosárból.

– Ki szólt? – kérdezte a kislány.

– Én! Tedd, amit mondtam! – hangzott újra.

Mivel a kosárban csak a kopott csengő volt, a kislány megrázta azt. Amint megszólalt, egy apró, fehér tüllruhás tündér termett ott, és csilingelő hangon így szólt:

– Nem sajnáltad a szamócát az öreg harkálytól, megette mind, így neked nem maradt! Ha becsukod a szemed és hármat számolsz, mire kinyitod, megint tele lesz a kosarad vele!

A kislány ámult-bámult, de engedelmesen behunyta a szemét, és hármat számolt. Akkor kinyitotta és csodák csodájára a sok szamóca ott piroslott a kosarában.

– Köszönöm tündérke! – mondta, de már nem látta őt, eltűnt a szeme elől.

Bevitte a kosarat, az anyukája megsütötte a tortalapot, megkenték szamócakrémmel, és a család délután jóízűen elfogyasztotta.

Este, mikor a kislány ágyba bújt, a vékonyka hang megszólalt:

– Rázz meg, rázz meg!

A kislány felkelt, megrázta a csengőt, és a tündér megjelent előtte.

– Álmos vagyok, nem alhatnék veled? – kérdezte.

– Gyere, elférünk ketten is! – húzódott arrébb a kislány, és a tündér bebújt mellé a paplan alá. Reggelig úgy aludtak, mint a bunda. Reggel aztán a tündér kámforrá vált, de a kislány tudta, hogy csak meg kell ráznia a csengőt, és már ott is terem.

– Gyere csengő, megtisztítalak! – mondta, és szép fényesre törölte. Ahogy a csengő megtisztult, a kislány belenézett, és meglátta a tündért a tükrében, ahogy egy nagy palota kertjében ült egy virágból font hintán, körülötte a testvérei labdáztak.

– Már értem! A varázscsengő hangja Tündérországig hallatszik, a tündér ideszáll, ha megrázom! – suttogta.

A kislány mindig magánál hordta a varázscsengőt. Gyakran belenézett, hogy láthassa a tündért. Az is előfordult, hogy szerette volna megrázni a csengőt, mert úgy érezte, hogy nem tudja egyedül megoldani a feladatát. Aztán mégsem hívta segítségül Tündérországból a tündért, mert sajnálta elszakítani a családjától. Arra gondolt, ha végképp nem boldogul, akkor még mindig megrázhatja a csengőt. Aztán erre nem volt szükség, mert mindig rájött egyedül a megoldásra.

Egyszer azonban a varázscsengő megszólalt:

– Rázz meg, rázz meg!

A kislány megrázta, és a tündér azon nyomban ott termett.

– Mit gondolsz, van még szükséged a varázscsengőre? – kérdezte.

– Nem szoktalak hívni, de jó érzés, hogy van egy ilyen csengőm! – mondta a kislány.

– Nézd, mutatok neked valamit! – szólt a tündér, és megtörölte a csengőt. A kislány belenézett, és egy kisfiút látott az erdőben, aki eltévedt az úton.

– Milyen jó volna most, ha nála lenne ez a csengő! – mondta.

– Bizony. Ha szeretnéd, én el tudom juttatni hozzá! – ajánlotta a tündér.

– Igen, szeretném. Neki nagyobb szüksége van rád! – felelte a kislány.

A tündér intett egyet, és a varázscsengőt már nem is látta a kislány. Egy darabig még hiányzott neki, de mivel tudta, hogy jó helyre került, később nem is gondolt rá.

            Teltek, múltak az évek. A lány jött haza a tisztásról két szamócával telt kosárral, és a kiszáradt fánál egy fiatalemberrel találkozott, aki éppen keresett valamit. A fűben megcsillant egy szemüveglencse, és a lány felvette:

– Ezt keresed? – nyújtotta oda az öreg harkály szemüvegét.

– Igen! – lepődött meg az ifjú, és elvette.

– Egy kopott csengő nincs a fűben? – kérdezte a lány.

– De van. Nekem egyszer segített, de már nincs rá szükségem! Te kéred? – érdeklődött a fiatalember.

– Nem. Nálam is volt, de már nem kell! – mosolygott a lány.

– Együtt megoldunk mindent? – kérdezte a fiatalember.

– Együtt? – csodálkozott a lány.

– Igen. Gyere, elkísérlek! – nyújtotta a karját a fiú.

Az öreg harkály és a tündér sokáig nézték, ahogy a kanyargós erdei úton egy fiú és egy lány halad, akiknek valaha volt varázscsengőjük, de már nincs szükségük rá, mert a varázslat már mind a kettejükben ott él.