A búsuló madárka

A búsuló madárka.

Gyönge kis madárka
ágról-ágra röppen,
nem találja kedvét
az erdő sűrűjében.

Fejét leereszti,
búsulva szemléli,
a lenti világtól
félve meg is kérdi;

-    Ó, te szép sík,
zöldellő messzeség!
-    Megtudnád mondani,
mért nem kék itt az ég?

-    Az éj lett vánkosom, 
nem látom a Napot, 
melegséget ki ad,
ha lehull majd a hó?

-    Ne félj kis madárka,
süt még Nap az égen, 
röppenj vígan kedvedre, 
s fejed ne ereszd le!

Így szólt a messzeség
a gyönge madárkához,
aztán még hozzászólt,
a mezők síkságához;

-    Rétecske, mezőcske,
bokrok és füvecskék! 
Ébredjetek, keljetek, 
nem fénylik az ég!

Eltűnt a Napocska,
a madárka azt mondta,
szólt a messzeség,
az ég csupa sötétség!

-    Mit tegyünk?
-    Szóljunk az éjhez!
Kérjük meg őt, 
engedje a fényt el!

A Napocska reggel
kinyitotta szemét,
kék lett a fák felett
újra tisztán az ég!

A madárka boldog,
eljött a párja is,
azt éneklik együtt,
süt a Nap megint.

Elmesélte néki,
mi történt, s hogy
mert az est tegnap,
fogva tartotta a Napot.

-    Megkértem a messzeséget,
ő    meg szólt az éjnek,
kiengedte Napocskát,
s minden tiszta fény lett.

-    Együtt nézzük eztán
a fák ágain ülve,
miként hull a hó télen, 
erdőre, mezőre.

Látjuk majd ketten,
a hólepte tájat,
ahogy a Nap fénye megcsillan
szerte a félhomályban.

Csillogó fények
tündökölnek éjjel,
és a faágon a madárka
vígan ébred reggel.

Nem búsul többet,
minek is tenné,
szép a nyár, szép a tél,
hátha még a Nap kél.

Kélj csak Napocska,
mindennap ébredj,
nélküled az élet
olyan sivár lenne.

Nem lenne erdő,
nem lenne rét,
nem volna élet,
ha nem volna fény!

De melegséged átjárja
mind az egész Földet,
a világod legyőzi
az örök sötétséget.

2021.08.05.
Én írtam: Szabó Márta