A büszke sas

A büszke sas.

Árnyas vidék mély völgyébe, eső zúdult a vidékre.

Három napig zuhogott, erdőt, mezőt elárasztott.

Az állatok megriadtak, menedék után kutattak.

Megáztak és átfáztak, élelmet sem találtak.

Menekültek egyre – másra, ki odúba, ki a fára,

száraz vackot felkutatni, biztonságban megszáradni.

Féltették az aprónépet, fiókákat, csemetéket.

Riadalmuk nem volt csekély, várták, múljon el a veszély.

Mikor végül napok múltán elcsendesedett az eső,

szárnyra kelt a magányos sas, szárazföldet keresendő.

Ahogy kémlelte a tájat a hömpölygő folyó felett,

úgy landolt a víz tükrére, hogy a szárnya vizes lett.

A sas óriás, büszke madár, kinek a víz nem akadály,

de most bizony úgy esett, hogy a folyóban rekedt.

Látta ezt az öreg halász, ki éppen vizet merített,

csónakba ült, és sietve a büszke sashoz evezett.

Kedves szóval csalogatta az elázott madarat.

„Ülj kérlek az evezőmre, száraz tollad nem maradt!”       

De a madár túl büszke volt, nem kért a segítségből,

távol tartotta magát az ember érintésétől.

Ám a halász jó ember volt, nem hagyta a sorsára,

evezett a madár után, s feltette a lapátra.

Hazavitte az ázott sast, testét melegítette,

apró – cseprő rovarokkal szépen meg is etette.

Készített neki egy fészket, amíg nem tud repülni,

biztonságban, kényelemben, fel tudjon majd épülni.

Teltek napok, teltek hetek, meggyógyult a büszke sas,

míg egy napon búcsút intett, s elrepült a nagy szárnyas.

Tett egy kört a birtok felett köszönete jeléül,

nézte, hogy az öreg halász búcsút int a szekérről.

Könnyes szemmel, hálás szívvel követte a madarat,

látta a kék horizonton szárnyalni a büszke sast.