A cincér bánata

A cincér bánata.

Az erdőben bükkfa, fa ágán egy levél,
levél hátán tarka bogárka üldögél.

Cincér szárnya kékes, kitin-háta mintás,
hosszú csáppal ékes, becses neve Cinkás.

Fújdogáló szellő ágon hintáztatja,
égen szürke felhő készül diadalra.

Ezer baljós árnyék fergeteggé válik, 
dörög, zeng a tájék, villámmal cikázik.

Cudar vihar támad, tépázza a fákat,
nagy erővel lázad, cibálja az ágat.

Cinkás kapaszkodik, tartja még a lába,
de az ág eltörik, s jaj, lehull a sárba.

Lám, szárnya tépázott rongyként terül hátán, 
mint szél, ha kontyot bont; csapzott, borús látvány.

Sír-rí a kis bogár, mit is fog most tenni?
Szárnyát ha érte kár, nem tud majd repülni!

Megpróbálja egyszer, megpróbálja százszor,
de nagy rajta a teher, nem mozdul a sártól.

Szárny nélkül a bogár örökre elveszett!
Nem maradt más mentsvár: új szárnyért epedett.

Talán van megoldás, Vén Fűz majd tisztán lát! 
Hozzá indult Cinkás, gyorsan szedte lábát.

A Fűz ismert pitypangot, gombát és fűszálat, 
de még sose látott sártól tapadt szárnyat. 

Hát tovább mendegélt, a tóhoz vitte vágya,
faggatta Tótündért, van-e kölcsön szárnya? 

- Ha lenne is százával - azt mondja a tündér-  
bizony más szárnyával egy bogár mit sem ér! 

Hogy gyógyítsa szárnyát, elment a harkályhoz
ki hiába doktorált, nem ért, csak a fákhoz.

Elment még a pókhoz, szőjön újabb szárnyat,
de ő hálót foltoz, bogarat nem vállalt.

Csüggedten tovább ment, leste már az estet,
színekkel odafent a nagy ég alkonyt festett.

Végül nagy fáradtan felmászott egy ágra.
Talán majd álmában rátalál a szárnyra.

Szunnyad már az erdő, teliholdtól fényes,
a szárny álmában eljő, s ő repülni képes.

Csalóka szép látvány álomban felcsillan,
ám amint felébred, a szárny tovaillan.

Új hajnal bekopog - madárdaltól zengő,
reményekről suttog, ébredez az erdő.

Friss harmatcsepp mossa, sikálja a hátát,
meleg Nap sugara élesztgeti szárnyát.

Cinkás már mosolyog, nem gondol a múltra,
szárnya tisztán ragyog, s repülni kész újra.