A csacsogó cserepek

A csacsogó cserepek.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy cserépkályha építő mester, Ernő. Ernő egy városkában élt. Volt egy furgonja, amivel munkába, bontásra, bolha piacokra és hagyaték megtekintésre járt. A szép, régies, különleges cserépdarabok érdekelték. Mikor meglátott egy-egy egyedi darabot, még fogalma sem volt róla, hogy mit fog vele kezdeni. De Ernőben megszületett az ötlet, hogy készít magának egy olyan csempekályhát, mely színes, szabálytalan, de mégis harmonikus és tetszetős. Legalább is neki nagyon fog tetszeni. Arról álmodott, hogy hosszú téli estéken, a kályha előtt fog szundikálni. Az alapanyagok, apránként összegyűltek. Volt két darab, pávát ábrázoló csempéje, egy nagynevű kerámia cégtől. Drágák voltak, de két darabot megvett belőlük. Rögtön tudta, hogy ez lesz a kályha két vezér darabja, ami a többi részt is meghatározza. Ez a két szépséges csempe lap került a kályha elejére. Elővett egy kockás papírt, és megtervezte a művét. A két oldalát kockásra rajzolta, mert mindenféle színű csempéje volt. Majd megépítette a csempe kályhát, s átlátszó üvegajtót szerelt rá. Alig várta az első hűvös őszi estét, amikor végre, begyújthatott. Oda húzta a fotelt, melyben, ha az ember hátradőlt, nyugággyá is tudott alakulni. Egy fél óra után, álomba szenderült. Ekkor a csempék, beszédbe elegyedtek egymással. Először a híres, pávás csempék meséltek. Abban a gyárban, ahol mi voltunk, volt egy vékony, picike, porcelán festő lány. A huszadik század első felében élt, és Elzának hívták. Minden nap pontosan érkezett, és nagyon szépen rajzolt. Egy kicsi szuterént, egy földbe süllyesztett szobát bérelt. Az volt az álma, hogy egy földszintes szobába költözhessen, aminek nagy ablakai vannak. S legalább nyáron verő fényben dolgozhasson és élhessen. Ha élére állította keresetét, még éppen meg is engedhette volna magának, de azt a kis pluszt, inkább haza küldte a családjának, hogy a testvéreit támogassa. Így maradt a petróleumlámpa melletti görnyedés. Egy nap betért az egyik csemege boltba. Ahol egy kislány, cukrozott manduláért sírdogált. Bár már kapott, de ő még szeretett volna belőle. A lány megsajnálta, s kikeresett a mappájából egy tündökletes királylány rajzot. Ezt ugyan, nem a kislánynak szánta, de gondolta magában, hogy készít egy másikat. A kislány arca felderült. A rajz nagyon szép volt, és a kislány, nagyon örült neki. A kislány apukája is megcsodálta, és megköszönte. Teltek múltak a hónapok. A lányt egy alkalommal megszólította a boltos, és megkérdezte, hogy emlékszik –e még a kislányra. A lány azt felelte, hogy persze. A boltos megadta a kislány apukájának a címét, aki azt üzente, hogy keresse fel. A lány egy szép októberi délelőttön, elment a megadott címre. Tekintélyes ház volt, tornáccal. A cselédlány beengedte és leültette. A házigazda még egyszer megköszönte a szép rajzot, majd előadta mondandóját.

-A minap egy barátommal és családjával ebédeltünk. A barátomnak megmutattam a rajzait, aki könyvkiadással foglalkozik.  S nagyon tetszett neki is a rajza, s szeretné önt megkérdezni, volna-e kedve mesekönyv illusztrátorként egy kis plusz jövedelemre szert tenni?

Eliza boldogan elfogadta az ajánlatot, és a szombat délelőttöt választotta plusz munkájának elvégzésére. Egy virágos fém dobozban gyűjtögette a pénzét. Hamarosan összegyűlt annyi, hogy keresgélésbe foghatott. Talált egy kis földszinti szobát, ami ráadásul az utcafrontra nézett, és ablakai egy előkertre tekintettek. Eliza nagyon boldog volt. Bár egy kicsit messze volt a nagy múltú gyártól, de arra gondolt, hogy következő megvalósítandó álma, egy bicikli lesz.

A csempekályha készítő felébredt. A felesége azt kérte tőle, hogy a kályha mellett egy csempe padot is készítsen. Ernő megint elővette kockás füzetét, tervezgetett. A pad közepére egy fát tervezett, melynek lehulló leveleit, csempedarabokból tervezte kirakosgatni. Mert Ernőnek, nagyon sok féle dirib-darab csempéje volt, a szivárvány összes színében. Volt közötte mustár színű, türkiz, és bordó is. Mikor készen lett, a feleségének nagyon tetszett, a lehulló levelek színei, összecsengtek a pávák tollaival. Gyorsan hozott három párnát, és odaültette a macskáit. Hubát, Ellát és Taszilót.

- Azért építetted velem a padot, hogy ott üljenek a macskáid?- kérdezte Ernő a feleségét Zsuzsannát.

- Naná! Azért is. - mosolygott Zsuzsanna. S azért is, hogyha kenyeret sütök, vagy kuglófot készítek, kényelmesen megkeljenek a padon.

- Azt gondoltam, hogy te akarsz majd oda ülni.

- Nem, én majd melléd ülök és nézem a tüzet. S ha valaki vendégségbe érkezik, odaültethetjük, hogy átmelegítse magát.

A következő este Ernő ismét a kályha elé telepedett, és álomba szenderült. A csempék ismét csacsogni kezdtek. Most a karamella barna csempék fogtak bele a mesélésbe. Mi is régen készültünk, egy alföldi mester kezei alatt, még a 19. század végén. Majd szekerek vittek minket a fővárosba. Egy helységbe kerültünk, amely addigra egy szálloda cukrászdájává alakult. Akkoriban voltak a nagy, milleniumi ünnepségek. Szekerek jöttek és mentek, hintókból szálltak ki és be, az egész városban nagy volt a nyüzsgés. Mindenki az ünnepi pavilonokat akarta megtekinteni. Október vége felé jártunk. A főcukrászt felkérték egy rendezvényzáró ünnepségének, süteménnyel való ellátására. A cukrásznak volt egy híres süteménye, a Gizella szelet, mely karamellás, mogyorókrémes édesség volt. Ezt szánta a fő attrackiónak. Nagy gonddal el is készítette. A lapok egy napot pihentek a kamrában. Majd a cukrász, precízen betöltötte őket. Mikor készen lett, szólt a mindenes fiúnak, hogy vigye be a kamrába, mert a cukrászt elszólították. Stefánia grófnő egy akkori nemes kisasszony gratulálni szeretett volna a cukrásznak, az egyik süteménye miatt. A mindenes fiú, tett a tűzre, majd az egyik cukrász segéd elküldte fahéjért a mindeneshez. A kisfiú rohant. S oh, jaj, a sütemények kerek húsz percet a lázasan sugárzó kemence mellett maradtak. Így a sütemény krémje, nem tudott megszilárdulni, s lassan- lassan csordogálni kezdett a sütemény lapjairól, az oldalán, egészen a sütemény talpáig. A pompás sütemény látványa, megsemmisült. Amikor a főcukrász visszaérkezett a konyhába, s meglátta mi történt, éktelen haragra gerjedt. A kis segéd is visszatért, s a cukrász arcát meglátva, már ki is fordult a helységből. A főcukrász sodrófájával kergette, de a kis segédet, utol nem érhette. Ekkor visszament a konyhába, és ránk, kályhacsempékre püfölt, vagy két, nagy, csattanósat a sodrófájával, majd lerogyott, és elkezdett sírni. A két ütéstől, sok csempe megrepedt. Fél óra múlva, a segéd cukrász odasomfordált, és elkezdtek gondolkodni a megoldáson. Az egyik cukrász, a darált dióban való hempergetést javasolta. Újat már nem lehetett készíteni, mert a tésztának egy éjszakát pihennie kellett. Hogy finom, omlós legyen. A másik a kókuszt javasolta. De a főcukrásznak egyik ötlet sem tetszett, mert a Gizella szeleten eddig nem volt sem kókusz, sem dió. Ekkor előkerült a kis segéd is, aki az egész bajt okozta. S tisztes távolságból, ő is javasolt egy megoldást. Mégpedig azt, hogy félig megszilárdult karamella krémmel, rajzoljanak az oldalára díszítő vonalakat, melyek eltakarnák a csurgásokat. A fő cukrász könnyei felszáradtak. A kis segédet elküldte, az éppen nem dolgozó cukrászáért, s négyesben két óra hossza alatt végeztek. A fő cukrász boldogan vitte el a záró bál asztalára a Gizella szeleteket, és megbocsátott a kis, mindenes legénynek. De mivelünk, megrongálódott csempékkel, már nehezebb volt az ügy. Másnap eljött egy mester, és a csempe kályha eltört darabjait levette, s még többet is leszedett belőlünk, s oda, díszítő csempe sorokat tett. Mi pedig poros padlásra kerültünk, ez idáig. De most ismét tűz melengeti a testünket, örvendeztek a csempék.

Ernő ismét felébredt, és elment lefeküdni. Másnap elmesélte a feleségének, hogy mindenféle csempekályha történetekkel álmodik. A felesége három macskája, vígan dorombolt a csempekályha padján. Zsuzsannának is nagyon tetszett a kályha és a kályhapad, a lehulló falevelekkel.

- Mivel ilyen szép kályhát készítettél, a konyhában, a pult felet is felújíthatnád a fali csempéket.

-S milyet szeretnél?

- Rád bízom. Ilyen szépségeset, mint a kályha.

Ernő sokat gondolkodott, tervezgetett. S eszébe jutott, egy pár évvel ezelőtti cikk, melyet egy német újságban látott. Arra gondolt, hogy rendel három csempét, mind a három macskáról. Elküld egy fényképet, és ráírattatja a neveiket. Elment egy barátjához, aki beszélt németül, és megírták az e-mailt. Csatolták hozzá a fényképeket is a macskákról. A német hölgy vállalta. Precíz munkával megrajzolta a macskákat, és színük hangsúlyozásával próbálta egyéníteni őket. Az első Huba, fekete volt, a második Ella cirmos, Tasziló pedig vöröses. A csempék, négy hét elteltével, megérkeztek. Ernő, mogyoró barna hátteret tervezett hozzá, egy alsó díszítő sorral, hogy a gyönyörű, tört, tarka-barka darabjait is beépíthesse. Mikor Ernő hozzá fogott a munkához, elküldte Zsuzsannát, hogy meglepetést szerezhessen vele. A pult feletti falra, egymástól hasonló távolságra, felragasztotta őket. Hubát, Ellát és Taszilót. A mogyorószínű csempék, hagyták vidáman érvényesülni a macskákat. Amikor hazaérkezett Zsuzsanna, összecsapta a tenyereit, és boldogan felkiáltott.

- Ez gyönyörű lett! Ezeket a macskákat te csináltad?

- Nem. - válaszolta Ernő. De a többit, igen.

- Ezért a különleges falért, sütök neked egy finom almás lepényt. - szólt Zsuzsanna. S aznap délután, friss almás lepény illata járta be a házat. S nagyokat szippantott belőle a három kályha padon ülő macska is.