Az elűzött csend

Az elűzött csend.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. Sem túl kicsi nem volt, sem túl nagy. S ebben a városban, a falak között lakott maga a csend is. Nyáron a csillagos ég alatt aludt, télen pedig a nagy, púpos dunnákat szerette. Beosont oda, ahova hívták. Régen, nagyon szerették őt. Ő volt a dalok között a szünet, a csecsemők álmának őrzője, nagy bánatok meghallgatója, mély barátságok kísérője. Az emberek kedvelték őt, mert segített utat mutatni. Egy- egy nagy séta alkalmával, a csend mindig ki tudott fundálni valami megoldást a sétálónak. Segített meglátni a színeket, a fákat, a makkot a földön. Segített kisepregetni a felesleges dolgokat az ember fejéből és lelkéből. A csend segített a fontos dolgoknak, hogy előtérbe kerüljenek, porondot teremtett nekik. A lényegteleneket, pedig elkergette. De egyszer csak, feltalálták a rádiót. Ekkor a zaj, az élet minden területét elfoglalta. Betelepült a boltokba, a rendelőkbe, a járművekre, és még a strandok fái alatt is ott üvöltött. Ezekről a helyekről bánatosan eloldalgott. Beült egy kávéházba, de onnan is elzavarták, mert bekapcsolták a rádiót. Felhőszerű, áttetsző testével, beosont egy zöldséges üzletbe, itt jól érezte magát. Egy ideig, de a vevők sokat pletykáltak, s ő nem szerette a rosszindulatú embereket. Később feltalálták a telefont, majd a mobil telefont. Ekkor már sem a boltokban, sem az utcákon nem talált nyugalmat. Ekkor egy kisebb városba bandukolt. De ott is ugyanolyan rossz volt. Az emberek nyáron a fűkaszát berregtették, télen pedig állandóan a fűrésszel hangoskodtak. Fűrészeltek vasárnap délután és fűrészeltek ünnepnapokon is. Ekkor bánatában felvonult a hegyek közé, jó magasra, hiszen rá már senki sem volt kíváncsi. Tél dereka volt ekkor. Egy barlangban húzta meg magát. Napközben kiült a barlang elé, és nézte a fák gyönyörű, zúzmarás koronáját. Egy széncinege megsajnálta, és beszédbe elegyedett vele:

-  Szervusz, csend!

-  Szervusz, cinke! Megismersz?- kérdezte a csend.

- Meg, mert itt olyan jó csend van!- kiáltott a cinege.

-S te azt nem bánod?

- Nem én. Mert itt muzsikál nekem a szél, és könnyen meghalljuk egymás szavát, vagy bármilyen neszezést, ami akár ragadozó állat közeledte is lehet. A csend létfontosságú, és én nagyon szeretlek!  - szólt a cinege.

- Köszönöm szépen!

- Ráadásul, csak csöndben érvényesülhet a mi cinkedalolásunk is. S miért gubbasztasz itt?  - érdeklődött a kis madár.

- Mert sem a városban, sem a faluban, nincs szüksége rám senkinek. - szólt a csend.

- Azt nem hiszem. Biztosan elhamarkodottan ítélkeztél. - válaszolt a cinke.

- Akkor nézd meg a saját szemeddel!

- Meg is fogom!- ígérte a cinke, s kíváncsian elröppent.

Teltek múltak a napok. A városok egyre zaklatottabbak lettek. Az embereken a fáradékonyság, ingerültség, és levertség jelei kezdtek mutatkozni. Az egyik magas épület irodájában, egy férfi aludt az író asztalán, Dezső, az ingatlanügynök. Nem tudott jól aludni, sem éjszaka, sem nappal. Még egy kis délutáni szunyókálás is ritkán adatott meg neki, emeleti lakásának vékony falai között. Ha letette a fejét egy kis pihenésre, a szomszéd éppen beindította a porszívót, vagy a másik szomszéd az ebédre szánt hús kloffolásába kezdett bele. Így irodájának falai között próbált nyugalomra lelni. Mikor felriadt lopott szendergéséből, elhatározta, hogy hétvégén felkerekedik a hegyekbe, és egy kis turistaházban éjszakázik. A boltokban egyre többször koccantak össze a bevásárló kocsik. Az orvosi rendelőkben kígyóztak a sorok, a kisebb-nagyobb balesetek miatt, a könyvtárak pedig megteltek fel-fel horkanó emberekkel. Dezső busszal ment fel a hegyekbe, mert vigyázott a környezetére. Szándékosan olyan házat bérelt, ahol volt kandalló, és egy kis gázlap, ha esetleg meleg teára vágyna. Szépen tüzet rakott, és hallgatta a tűz pattogását. Nézte a lángokat, gyönyörködött bennük. Az erdő csendes volt, csak néha dudult szél a ház repedései között, s olykor fakopáncs kopogását hallotta. El is bóbiskolt hamar. Alkonyatkor, ajtózörgésre riadt fel. Kicsit megijedt, de azért ajtót nyitott. Három fiatal állt ott, hátiszákkal a hátukon. Két fiú és egy lány. Meglátták az ablakból a tüzet, és gondolták megpróbálkoznak egy kicsit bejutni a tűz melegéhez. Dezső mérlegelt egy pillanat alatt, de nem érzett felőlük rossz szándékot, így beengedte őket.  A csönd is az erdőben bandukolt. Meglátta a kis házat, és a kéményen keresztül bemászott, s leült egy gerendára. Nem akarta, hogy észre vegyék. Akkor talán, megint elkergetnék. Gondolta magában. De mégis kíváncsi volt, hogy milyen az élet nélküle. Az érkezők bemutatkoztak, és mindenki elmesélte sorjában, hogy miért kerekedtek fel kirándulni. Az egyik fiú tanult, és most pihenni szeretett volna. Csöndre vágyott, hogy jól kiszellőztethesse a fejét. A második, nagyon szerette a természetet, a túrázást, és az erdő békés csendjét. A lány pedig egy fontos döntést szeretett volna meghozni, és itt az erdő magányában szeretett volna dűlőre jutni.

-Bárcsak mindig ilyen csend lenne otthon is! Nincs is kedvem visszamenni.  - sóhajtott a lány.

Ezek a mondatok nagyon jól estek a csöndnek. Végre, mégiscsak hiányzik ő valakinek! Gondolta magában. A három fiatal, mint három krumplis zsák, eldőlt a kanapén. Dezső nem kergette el őket, hanem ő is lepihent.

-Á, itt vagy, gyere ki!- kocogtatta meg a cinke az ablakot. A csönd kimászott.

- Mi az? Miért vagy olyan izgatott?- kérdezte a csönd.

- Szerintem vissza kellene menned a városba!- szólt a cinke.

- Miért?

- Mert felborult a rend. Az orvosok nem tudnak műteni, mert nem tudnak koncentrálni. A tanárok nem bírnak a gyerekekkel, olyan izgágák. A házaspárok pedig veszekednek! Kezdenek csapatostul felkerekedni ide, az erdőbe! Látod, hiányzol nekik! Szerintem te nagyon értékes vagy, mert a csöndben az ember önmaga társaságában van. S ha nem elég bátor, tetterős, akkor a viszályát önmagával, zajba folytja. De ez nem jelent igazi megoldást. A tetterős emberek mindig halk emberek, mert a szócséplés helyett, cselekednek. Így a bátor embereknek, mindig jó barátja leszel. Mert jól érzik magukat önmaguk és a te társaságodban. A szerelmesek, vagy akik, igazán szeretik egymást, azok is szeretnek csöndben lenni. Mert a kapcsolatuk mélysége, megengedi a jótékony, gyógyító csöndet. S nem baj, ha csak páran szeretnek. Nem az a mérce. Nézd inkább azt, hogy kik szeretnek! - fejezte be a cinke.

A csöndnek, nagyon ritkán, vagy talán még sohasem mondtak ilyen szép szavakat. S úgy gondolta, hogy visszamegy a városba, és felkutatja azt a néhány embert, aki szereti őt. Talált is, nem is egyet.  Volt közöttük könyvmoly, kiránduló, gazdálkodó, ruhatervező és bolti alkalmazott is. Szerették önmagukat, a munkájukat, de legfőképpen a csöndet.