A csillagos ember

A csillagos ember.

 Beregi Ágota:  A Csillagos ember /indián népmese nyomán/

Mese, amit mesélni kell, ha magányos és fázik az ember…

- Oly hideg az éjjel majd megfagyok!

- Ki az, ki szól, ki van ott?

- Nem láthatsz, sötétben vagyok! Nem gyújtanak fel mindig minden csillagot! Mesélj, ma kérlek, oly magányos vagyok!

- Bár elérhetnélek, de messze vagy tőlem akár a tegnapok!

- Mesélj, s meséd úgy öleljen át, mint puha takaró meleg kabát! Meséld át az éjszakát!

- Miről meséljek néked, már nem ismerek tündérmeséket!

- Kezdd úgy, ahogy kell, mondd azt, hogy „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, egy szegény, kicsi ember, s ellene a világ, mint a tenger”

- Egy szegény, kicsi ember?

- Legyen benne könny és mosoly, s hősöd győzzön mindenen, alakítsd jól, hogy szép legyen! Meséd közben érezzem, hogy hozzám tartozol, én itt a sötétben, s te a fények útján túl.

- Legyen, ahogy akarod! Egyszer volt, hol nem volt, volt …Élt egykoron egy ifjú. Messze, innen, nagyon messze, egy eleven lüktető városban, magányosan, társtalan. S ha nem jött álom szemére a sötétülő eget nézte. Érezte, hívja a távoli ég, a végtelen messzeség, ragyogó kék csillagfénye. Éppen újhold volt, akkor este. A legparányibb fűszál rezdülését is érzékelte. Semmi fáradtságot nem érzett, ám mégis elfogta valami zsibbadásféle, s néhány percre elszenderedett. S a látvány, amely ébredéskor a szeme elé tárult, teljes valóját megremegtette. Csodálatos, fiatal lány állt előtte, hosszú haja kéken ragyogott, mint fenn, a szikrázó csillagok. Hangja, mint a lágy muzsika zengett. Szépsége az ifjú szívét azonnal rabul ejtette.

S szólt a lány. - Veled maradok, míg meg nem látod az első napsugarat!  Hamar hajnalodott, a harang hármat kondított, a csillaglány teste ezüstösen fénylett s eltűnt a pirkadó égen. Az ifjú feledve minden búját-, baját. Várta, egyre várta, a varázsos éjszakát, várta csillag-asszonyát! Ám, megirigyelte boldogságukat a Nap, s egyre hamarabb tépte szét az éj fátyolát, elszakítva egymástól a mátkapárt. Az ifjú bánata határtalan volt. Felment a világ tetejére, a legmagasabb hegyre, oda, hol a Nap nem jő az égre, s örökös az este. S ott hívta esdve a csillaglányt egyre. Hosszú ideig tartott, ám a sarki fény szalagján lebegve, akit várt leereszkedett a földre.

- Maradj velem, örökre! – kérte a lányt! - Itt örök a sötétség, a fény nem űzhet el! - S így éltek hát együtt az északi égbolt sötét kupolája alatt. Hanem boldogságuk egyre apadt. Elszállt a csillag tündöklő ragyogása, tűnt kacaja, elillant édes zamatú szava.

- Csillagom, megszakad a szívem, így nem élhetsz! Nincs jogom, hogy tovább a Földön tartsalak! Ha velem maradsz, belepusztulsz, s elveszek én is! Néked az égen, nekem, itt e Földön kell élnem!  Így rendeltett! – elfordult, hogy a csillaglány ne lássa fájdalmát. Csupán a lágy fuvallatot érezte, amikor az elsuhant… el, mellette.  S amerre Ő ment könnyei nyomán ezernyi csepp kékcsillag született.

- Hullócsillagok- súgták az emberek, s nézték a sziporkázva ragyogó eget...

- Sok, sok nap, s év telt be azóta, az ifjúból férfi lett...s réges- rég visszatért a városba, oda, hol a városi fényektől részeg az éj, fekete csillagtalan az ég kupolája. Ámde van egyetlen egy óra, mikor kihunynak, a földi fények, akkor egyetlen pillanatra felszikráznak az égi lángok... Azt az egyet ott, látod? Kéken tündököl, a fénye éppen ide ér le.

- Óh, szóval Te vagy az, végre megtaláltalak!

- Nem... Nem én!... Nem! Rosszul gondolod! De valaha élt, réges-rég egy ember, egy szegény kicsi ember s ellene a világ, mint a tenger…

- Hiba volt hinnem, hogy megleltem! Ám, Te, szépen meséltél!  S én tovább keresek, hátha egyszer mégis rálelek!

- Szegény csillag! Az emberélet hamar elfogy, csak meséje él közöttünk... míg csak emlékezni enged képzeletünk. Hisz, csak a mese volt és lesz örökkön-örök..!