Barion Pixel

Mi újság?


http://mocorgohaz.hu/

„Mi újság”

/Írta: Beregi Ágota/

 

 

„...gondoljuk csak meg, számunkra nem azok a dolgok jelentik a legnagyobb problémát, amelyeket nem tudunk, hanem azok, amiket tudunk, csak nem úgy vannak...”

 

- Agy’ Isten! – köszönt be a kissárkány a konyhába s kedélyesen vállon veregette az asztalnál iddogáló házigazdát, majd lefegyverző kedvességgel elmosolyodott.  Volt a mosolyában valami meghatározhatatlan báj s csipetnyi fenyegetés, ám Ő erről aligha tudott bármit is, mivel számára nem akadt egyetlen valamire való tükörfelület sem, melyben fizimiskáját megszemlélhette volna, legalábbis a faluban s az azt övező földeken, ahol napjait ez időtáj töltötte... Így hát hagyatkozott közvetlen környezete ítéletére, amely szerint mosolya, a’ biz olybá tűnt, mint fentebb írva vala.

– Erről mindig megfeledkezem, de ha adsz egy felmosórongyot, rögvest feltörlöm. – ajánlkozott, majd letelepedett az egyik hokedlire, nagy tappancsa alá húzva a felmosórongyot s megpróbálta eltüntetni a bortócsát.

- Hagyd má’, majd én! – fordult el a tűzhelytől a háziasszony.

- Még összekaristolod itt nekem a padlót! - A kissárkány felhúzta egészen az orráig hatalmas lábait, s bűnbánóan bámulta az asszonyt, aki a rongyot húzkodta a kövön.

- Ugyan, hagyd má’ asszony, hát kissé nagyobbat ütött… ugyi! – próbált a kissárkány pártjára állni a Gazda. – Még megbántod a vendégünket!

- Tán csak a magáét, csak maga nevibe’ beszéljen! Aztán meg…- vett egy nagy levegőt az asszony - még hogy vendég, hisz minden nap ideeszi a fene… különösképpen, amikor bor is van a vacsoráho’! – s dühödten tovább csavargatta az a felmosórongyot, mikor az ura békítőleg átölelte a vállát.

- No, ne pörölj má’, Trézsi, egészen belevörösödsz!

- Hii, mint a Jegyzőné pulykája, annak is illen’ szép veres... a nyaka... Nemde? – vetette közbe a vizitáló… Nos, hát ezt...nem kellett volna…

- Nézd már, ezt a töpörtyűagyút, hát nem belekotnyeleskedik megint. Mi történt múltko’ is, amikor a kovácsműhelybe’ kialudt a tűz, csak mer’ hagyták?! Me’ benyakaltak, és ez a buggyant a saját tűzével akarta újragyújtani… majd leégette az egész műhelyt! Micsoda kár lett!... Ez a dilinós meg csak vigyorgott, mint Kend, a másik féleszű! A Gazsi, a kovácsék süldője, azóta nem eszik, nem alszik...ollan élményben vót’ része, hogy csak, na...pedig messze még az András-nap...

- Hát ugyi, örültünk, hogy nem lett nagyobb a baj! Ha Te is láttad volna, mekkorát fútt, a kéményen gyütt ki a lángja! – és a Gazda arcán átmerészelt suhanni egy mosolyféle, ami a hokedlin tornyosuló kissárkány szeméből hűen visszatükröződött…

- Ha láttam vóna!? – fújta újult erővel az asszony. - Hát má’ éppen hogy, láttam! Még a szomszéd falu is látta, azt hitték a tüzes ménkű csapott le közibénk! De bárcsak eltanált vóna’ valakit! Legalább annyira, hogy elmenjen a kedve a tüzeskedéstű’!

- Jól van... na, jól van! Dejszen megígérte, hogy többet nem tesz ilyet! – próbálkozott a békítéssel a Gazda. Ekkor fellobbant, s gyanúsan sercegni-sisteregni kezdett valami a konyhában, s az nem a tűzhelyen párolgó fazéknyi káposzta felől érkezett...nem bizony.  Az asszony sikkantott egyet és megpördült.

- Mit mondtam... há’ má’ megin’ kezdi! – förmedt a kissárkányra, aki lángoló fidibuszt lengette.

- No, lásd, egészen kicsiny tűz ez, Trézsink… csupán a pipámho’ - pironkodott amaz.

- csak a nagy tüzekre tettem a fogadalmat, az ilyen kicsinyre nem… megmondhatja ezt a Plebános Papa is, amikoron szavamat vette.... Még meg is hintett azzal a „tisztölt” vízzel… Kár, hogy a fele az ablaknyílásra ment. Hajsze’ most már tudom, miért szabjátok az ablakjaitokat’ ily szűkre…ugyi...-  s a tudás birtokosa boldogan elmosolyodott, mely arcjátékáról már fentebb írtunk is vala, s aki ebbéli  tudását is örömmel osztotta meg a körülötte lévőkkel...- há’, hogy több maradjon idebent, mint odakint! – s nevetett, öblösen mélyen, mintha egy régi bánya mélyéről érkezne a hang. - Különben pedig

- folytatta - köztünk maradjon, meg ne neszelje Plebános Papa...  Amannak a lének nem is volt olyan bukéja, mint ennek itt e! - s közelebb húzta magához az asztalt, rajta a hántolt fűz vesszejével befont demizsonnal.

– A jó-féle vörösnek nincs is párja... főleg a ti meggyborotoknak. – szagolgatta a demizson dugóját lehunyt szemmel a vendég.

- Fene, a gusztusod! – epéskedett az asszony, amikor a fazékban illatozó másnapra készített káposztát levette a tűzről - Bár hallottam, hogy a Tímárné főztjét is igen megdicsérted! Be is faltad ma délre az egészet! Szegén’ Tímárné, főzhetett egész nap, hogy a holnapi dologtiltó- nap tilalmait meg ne szegje valahogy...s nehogy újabb bajt hozzon vele a falura...amiko’ itt van ez is –e...- bökött az állával a kissárkány felé, mert kezei foglalva vótak’ a jóféle káposztát dajkáló melegen tartó fazékkal, amit tüstént vitt is a kamrába, nehogy „valakinek” még gusztusa támadjon rá.

- Igaz, igaz, ám ugyancsak megkínzott, nem is gondultam, hogy a babsóletnek ilyen hatása lehet. – s elgyötört tekintettel emlékezett ama délebédre, a kissárkány.

- Há’ amennyit befaltál... nem is csoda… – s Trézsi intett a kezével az urának.  

– Na, tőccsön má’ nekije, mit áll ott, mint a faszent... de nehogy megin’ a szilvalekváros bödönbe, amibü’ a  mútko’ is... egészen felprédálták a lekváromat, azé’, hogy ennek e... legyen miből innyia a bort... Na de futkostak is tüle rendesen! A Plebános Úrnak is lehetett vóna’ több esze, mint hogy a kubikosgödörbe’ tanált tojást kezdje melengetni, felváltva Kendtekkel...csak me’ , azok a rátótiak kiscsikót kötöttek’ ki... s hát akko’ mi sem adhatjuk alább... de a’, csikó vót’! Csikó...érti-e Kend?  Vót’ valami haszna... de ennek e...itt, mi haszna van? Na, ezt mondja meg, Kend! Nagyokos! – darálta az asszony egy szuszra, majd sarkonfordulva becsapta a konyhaajtót s még átkiabált nekik.

– Osztán, se tűzokádást, se lekvárnyalást nem tűrök! Hallja-e Kend?!

- Na, csakhogy...- fogta suttogóra szavát a Gazda –   ement’ – s áttelepült a közelebbi hokedlire, s poharát békítőleg koccantotta a másik vedréhez - Koccintsunk,  ezt még szabad…No, Isten- Isten!- súgta.

- De bepitizálás sincs! A mútko’ es ...egész éjjel szemhunyásnyit se aluttam’, annyit óbégattak’… kiállították az egész falut...Má’ tanálgatniuk se’ kellett, hogy honnan  érkezik az az istentelen kornyikálás... má’ nem csak maguk bőgtek , de a falu összes marhája, kicsiny és nagy, magukkal egyetemben...hogy nem szégyellették magukat...eléggé... aztán másnap gyütt’ a macska-jaj! Egész nap a szérűs kertben bujdokoltak... Semmi hasznát nem láttam Kednek...ami  munka vót’..mind az én nyakamba szakadt...– hallatszott az ajtón túlról.

- Hii-hii… hogy ennek mekkora füle van! – hunyorogtak cinkos vigyorral amazok egymásra.

- Hallottam ám minden szavukat! – pörölt az asszony a falon túlról!

- Őllég’ legyen má’ Trézsi, hát má’ diskurálni se szabad? Gyere! – szólt a kissárkányhoz – menjük ki a... szérűskertbe... ott tisztább a levegő! – s fölkarolták a demizsont.

Az asszony még hallotta, s ahogy becsukódik a kiskapu, majd csend lett...bár az ütemes döngés még egy darabig hallatszott,  majd amazok  lépteit is elhalkultak. Csak Kormos, a kutya csaholt még utánuk egy darabig. Tán me’ ő is csatlakozott vóna, ha hagyják. Az útra néző szoba kicsiny ablakán bekandikáló holdfény ezüstös sávot rajzolt a megbontott ágyra, melynek szélén Trézsi üldögelt. Levette kendőjét mellyel már-már őszbe forduló, de még gesztenyebarna fürtjeit takarta el... Összehajtogatta, ahogyan az ágyterítőt is, és a szoba sarkában árválkodó piros-kék tulipánokkal ékes, gránátalma-mintás, mesterien pingált bölcsőbe tette le. A bölcsőbe...hát, igen – a bölcső, az a bölcső, amit még  annakidején nagyapja faragott s festett nagyanyjának, s került anyjához, amiko’ Ő, Trézsi megszületett. Abban ringott minden testvére is. A bölcső ekképp szolgált több nemzedéken át... amiko’ Ő, Trézsi is férjhez ment Ábrisho’, anyja néki ajándékozta a bölcsőt, melyben reményeik szerint majd lánya ivadékait is rengetik óvó- gyámolító kezek. A sors akaratábúl, avagy más miatt... nem így lett...nehéz vót’ elfogadni kérések, könnyek, könyörgések s átkok nélkül, ama hatalmasság döntését...de úgy tűnt nincs s nem is lehet beleszólásuk, bármennyire is fájt. Eleinte még beszéltek róla, aztán már nem, csak a bölcsőt tették el az ágy lábától s száműzték a szobácska sarkába...feltehették vóna’ a padlásra is, de ahhoz meg szív kellett vóna’, vagyis inkább annak hiánya – valószínűleg sejti is az olvasó, hogy ez mit is jelent.. Így hát a bölcső maradt ahol vót’, a sarokban, ahová a sors nevezetű száműzte vala. Trézsi felöltötte az ágyruhát, lefeküdt. Az ezüstös fény végigsiklott arcán, vállain, egész alakján, ahogy az ágyban feküdt. Odafentről a Hold udvarából talán látható vót’, az a néhány fénylő vízcsepp, amelyek épp legördülni készültek. Az ablakon bebukó fény még sokáig cirógatta az álmok útján járó asszonyt. 

- Ábris Papa, úgy érzem Trézsink, nemigen kedvel engem… - Szólalt meg a kissárkány, amikor már a szérűskertben üldögeltek.

- Hát lásd, meg kö’ érteni űt is, gyerek nem lett… hiába reméltük… aztán egyszer csak lettél Te, csak úgy… a férfiak akaratábu’, asszony nékü’… igazábul ez fáj nekije. Bár a Plebános Úr is magyarázta, ez tisztára, ollan bibliai, de hát asszon népnek, rövid az esze. Azér’ szeret ám téged, de ezt maga előtt se ismerné be! Tudod, asszon’!  Aztán kigondoltad-e má’, mi legyen a neved? –váltott szót Ábris gazda. A kissárkány sóhajtott.

– Plebános Papával már beszéltünk róla. Mondtam, nem vagyok válogatós, lehetne az a nevem, amelyik napon kibújtam a tojásból, de lebeszélt a Skolasztikáról… meg a Keddről is, me’ azt mondta, az egyik lyányoknak való, a másik meg már foglalt, az a hét második napját híják így.  Plebános Papa nagyon szeretne valami találó és megindító nevet lelni. Ígérte, megnézi a nagy Almanachot... nem tudom... ér ez, ennyit? Én jól érzem magam így is, de látom, hogy ez neki fontos, így hát és se bánom…- Aztán csak üldögeltek egymás mellett csendesen, elmélázva. A frissen kaszált széna illata betöltötte a lelküket, halkan pöfékeltek a pipájukkal és vigyáztak a szálldosó szikrákra.  

- Némelyik pont olyan, mint azok ott fenn. – intett a fejével az egyik után a kissárkány.

– Hát, igen! Olyasfélék. Trézsivel sokat nézegettük annak idején, amiko’, még fiatalok votunk’. Olykor, ha egy hullócsillagot láttunk, kívántunk valamit, amire nagyon vágyakoztunk… tudod, azt tartják teljesül de, ez ollan’, babonaság… – Ábris Gazda váratlanul elhallgatott, csak az hallatszott, ahogy a torkát köszörüli, s a pipáját ütögeti a tenyeréhez, mert az valahogy nem akart szelelni.

- Te, Papa! – törte meg a csendet a kissárkány. - Ha most hirtelen felbukkanna egy olyan hullócsillag, tudod az a kívánságos, az sárkányokra is érvényes, mármint… ami a kívánság teljesítését illeti? – kérdezte az égboltozatát pásztázva tekintetével.

– Nem tudom. – vonogatta a vállát a másik - akik kitanálták aligha godultak erre, de má” montam’ ez ollan babonaság. - Ám hirtelen ránézett a mellett ülőre s így folytatta. - Ámbátor, lehetséges, miért is ne? Annyi minden van, a világon, aminek nem ismerjük az okát, noha a Plebános Úr, meg a Tanító Úr, mindig is igyekeztek a maguk módján magyarázatot adni rájuk. No, persze a világér’ se egyeztek egymással de, hát ez a dolgok rendje - s nagyot szívva pipán az ég felé eregette az illatos füstgomolyagot. – Mégis, mi lenne a kívánságod? – kérdezte aztán

– Tudod, Papa, nekem sokat jelentetek! Te, a Plebános Papa, a Tanító Papa, Jegyző Papa, és mindannyian ott a Tanácsban, és még Gerzson, is a kovácsék szamara, akivel közös a kvártélyunk...csak vele nem lehet ilyen jókat beszélgetni, aztán meg makacs is ám, de ez most nem ide tartozik. Szóval, Ti, emberek vagytok, én meg, hát tudod! Bár a Tanító Papa elmagyarázta, hogy hát ki is vagyok valójában. Vagyis egy növényevő, azt hiszem, ennek a Hentes Papa örült a legjobban. Ámbár, amikor a töltött káposztát ettük malacropogóssal, kissé elbizonytalanodott, csak akkor tudott megnyugodni, amikor Tanító Papa elmesélte, a mi fajtánk nem nő nagyra. Mármint, olyan marha nagyra… és akkor Jegyző Papa elmondta, hogy a mi fajtánk az réges-rég kihalt. Na, ezt nem igazán értettem, mert akkor, mit keresek itt én? Na, akkor, a Plebános Papa leszidta, a Jegyző Papát, hogy minek riogat, és a Teremtő szándékai kifürkészhetetlenek, ne akarjon mindenre választ keresni és bízza az egészet a Gondviselésre, az majd eldönti mi, mért van itt a Földön! Hát helyben is vagyunk, mert pont ez az a „miért”, ez okoz gondot, pontosabban az, hogy egyedül vagyok, tudod, hogy értem, szeretném tudni milyen, lenne, ha, nem lennék példány, ha lenne a családom? - és nagy könnycsepp indult útnak lefelé, amitől a csillagok még szebben szikráztak a szeme előtt.

- Hát tudod - kezdte a másik reszelős hangon, - nem ismertem őket... de, bizonyosan nagyon szerettek vona’ téged! Minden megvan benned, amit szeretni lehet…

- Példának okán? – mohón kapott a szón a kissárkány. – Mit?– kérdezte. - Hát igen, ez az, amit egyáltalán nem könnyű elmondani szavakkal...senkinek  - Gondolta Ábris Gazda, s ránézett a mellette tornyosuló, zöldes alakra, kinek pipájából és orrlikaiból piros- sárga szikrák szökdöstek az ég felé!

- Senki sem értéktelen... – kezdte - ki teremtetett.. Hidd meg! Még akkor sem, ha néha megengedi másnak eldobni magát... olykor zajosan, olykor csendesen.Ám az, hogy hova esik... a hely mindig kiszámíthatatlan... lába érhet tündérkertet... de lehet csak bajt hozó katlan.Engednünk kell... Néha hagyni magunk... hagyni, hogy sodorjon az élet…Ládd’  a folyó hordalékából is mindig termőtalaj éled...

- Akko’ én tündérkertbe eshettem...mégha kubikos gödörbe tanáltatok is engem...- suttogta a kissárkány- talán... mert  érzem nem fogtok...nem fogsz eldobni...mert...

-  mert ollan’ vagy, amilyennek őt is szerettük vóna’…hogy…- vette át a szót Ábris gazda, de nem fejezte be a mondatot. Nem néztek egymásra, ültek elgondolkodva, amikor a kissárkány megszólalt.

- Tudod mit, szeretnék tudni – bökte ki. A másiknak csak hümmenteni vót’ ereje – azt, hogy őt... Őt, hogy híttad volna... ha...fiúnak születik?

– Csak úgy, mint jómagam…- hangzott a karcos válasz.

– Ez, az... Megvan... az én nevem is... a nevem legyen Ábris… persze, csak, ha megengeded?

- Ábris... komolyan gondolod? – kérdezte a kissárkányt a Gazda.

- Csakis! – felelte az.

- Ábris? ...Ábris… Ábris, fiam! - Ezután már nem volt ok beszélni… csak ültek ketten a csillagok pettyezte ég alatt, s pöfékeltek. Szálltak a szikrák... persze csak módjával, hogy kárt ne okozzanak... S a lassan pirkadó égre kirajzolódott egy kisebb s egy nagyobb alak sziluettje...amikor nesz ütötte meg  fülüket. Nem, nem a tücskök vótak, me’ azok letették vonóikat s maguk is aludni tértek. Az erdő s mező madarai pediglen még most fordultak át másik oldalukra, s nemigen beszéltek, hacsak valamelyikük álmában nem szólalt meg. Egyébként csend vót’, ama neszezésen kívül... csend honolt a szérűn. Egy alak közeledett az üldögélők felé, karján akkurátusan megkötött batyu...s a babos- kendős batyuban ott illatozott fél oldalszalonna.  Jóféle, s egy, tegnap világot látott termetes cipó s annak kisebb testvére, néhány kolbászos buci...ez derült ki, amiko’ Trézsi is közibük telepedett...Nem, nem kérdezték ütet, miért gyütt’...nem kellett...örültek néki, s nemcsak a szalonna s kísérői okán...Trézsi akkurátusan kiporciózta a szalonnát, kinek-kinek apetitusa szerént. Ekkor valami ismerős sistergés-sercegés vált jól hallhatóvá, s a cseppnyi, szelídecske lángocska előtört a kissárkány torkából...Rögvest finom sült szalonna illata kúszott felfelé a levegőégbe, olyan finom, hogy a tücskök korainak ítélték az ágynyugalmat s kiültek hálókamráik elé, igyekeztek legalább az illattal jóllakni...hőseink pedig nekifogtak a früstöknek...

  

S hogy mi újság? A keresztelő után ifjabb Ábris beköltözött új otthonába Ábris Papáho’ és Trézsi mamáho’...úgy, ahogy annak rendje s módja vala...a szénapadlásra, hajsze’ az vót’ a legjobb kvártély számára, csak a tűzzel kellett vigyáznia, óvakodott is mindennemű pipázástó’ s nem csak egészsége okán. Így hát minden teremtett lélek boldog vót’ a dolgok ilyetén fordulatán. Csak Gerzson eresztette búnak a fejét, a kovácsék szamara, hisz a kedélyes beszélgetéseknek egyszeriben vége szakadt...azaz nem teljesen, hiszen alkalomadtán ifjabb Ábris meglátogatta őt... s a szót ott vették fel, ahol legutóbb az abbamaradt, ám a hamarosan beköszöntő őszi s majdan téli éjszakákat már nem oszthatták meg egymással. S e tény tudata bántotta Gerzson lelkét, s adott ki panaszos iákat, melyek fülsértő hangerővel adták tudtul nemcsak a kovácséknak, de az egész falunak, valami baj van, s azt biz’ orvosolni kell. Összedugta hát a Nagy Tanács a fejét, midőn a kubikosgödörbe tanált tojás esetén is megesett... s határoztak...   

- Gerzsonnak társ kő’, me’ az magányos...s ők pediglen aludni szeretnének má’ végre. - Hát így kapott társat a falu akarattyábu’ Gerzson...legnagyobb örömére, Pannát , a káprázatosan szép – Gerzson számára legalábbis mindenképp - csacsi lyányt, hatalmas fülekkel...kivel boldogan osztoztak a terhen, pontosabban a málhán, melyet a kovács pakolt vót’ hátukra, amiko’ az országos kirakodó vásárra vitték annak remekbe sikeredett portékáit. Vót’ is csődület mindeno’ köröttük, me’ ilyenko’ elkísérte őket ifjabb Ábris is... rámás csizmában... s árvalány-hajas kalapban... Ahogyan az dukál... a serdülő legényeknek... faluhelyen. S hogy a népek mit szóltak e látványhoz? Pontosan nem tudhatjuk, de sejthető, hogy tetszett nékik, me’ egyetlen újság s krónika sem adta hírül ezen különös esetet. Bizony mondom, egy se számolt be róla...hát ezér’ biztos, hogy jól fogadták...me’ tudjuk... a rossz hír szárnyakon száll...a jó, pediglen, nem...Hát ebből sejdítettük: mi az újság...me’ hogy nem vót’ újság. Talán azér’ se, me’ valakinek a mosolyában vót’ valami meghatározhatatlan báj s csipetnyi fenyegetés es...

- Ejnye, mégis csak rosszul mondom, egy hír, az mégis csak akadt...Gerzsonnak s a csodaszép fülű Pannának hamarosan csikaja született, egy világszép-fülű szamárcsikó. S hogy mi ebben az újság, kérditek? Há’ csak annyi, hogy a keresztapa, ifjabb Ábris lett.

Így vót, bizony mondom így... me’ egy valamire való hírecske sem sok... annyi sem esett róluk...azóta. Na!

 

  

Ágota, amatőr

Ezt a mesét írta: Ágota amatőr

Olvasóból "íróvá" pályám alatti évek során váltam. Tanítóként dolgoztam , művészeti tárgyakat is tanítva /drámajáték, színjátszás, báb/ éreztem először azt a késztetést, hogy magam s a gyerekek kedvére- nyelvére formálva írjak néhány színdarbot...Nekik tetszett...mondhatnám, azt is sikere volt, de ez így leírva túlzásnak hatna, így "nem is írom le."..Majd e tevékenység igénnyé, szükségletté vált...előbb csak kis...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!